12. fejezet

Bűntudat

„A bűntudat olyan, mint a viszkető kiütés: sosem múlik el egészen, mert arra készteti az embert, hogy foglalkozzon vele.” Stephen King

Damon és Ric rendületlenül – bár nem valami nagy lelkesedéssel - sétáltak a Forbes ház felé. A történelem tanár nehéz szívvel gondolt az előtte álló megpróbáltatásra. Igazán nem akarta megölni Caroline-t, de ha Elenának igaza van – elvégre mi oka is lenne hazudni nekik -, akkor meg kell állítaniuk. Még mielőtt valami borzalmas következne be.

Az idősebb Salvatore továbbra is erősen próbálta kiverni a fejéből Elena diadalmasan elégedett vigyorát, de egyszerűen nem sikerült. Nem értette, hogy a hasonmás mégis miért örülne ennyire annak, ha megölik az egyik legjobb barátját, akit ráadásul már gyerekkora óta ismer és szeret. A vámpír végül úgy döntötte el önmagában a kérdést, hogy a kétely megvalósulásáig kizárja azt, mivel bizonyos – egyértelműen túlnyomó része - még mindig úgy vélte, hogy csak képzelte azt az elégedett mosolyt. Csak az a fránya kétség ne lett volna!

• Én ölöm meg a szöszit és te csak asszisztálni fogsz hozzá. Jobban mondva nem teszel semmit – jegyezte meg Damon - szokása szerint - még ebben a lehetetlen helyzetben is eléggé gúnyosan. – Világos?
• Már miért? – kérdezte Ric felháborodottan és megállt a járda kellős közepén. Nem, mintha ellenére lett volna az elképzelés. Ugyanis őszintén nem tudta, hogy a lelkiismerete hogyan is birkózna meg azzal a teherrel, ha meg kéne ölnie egy olyan személyt, akire eddig vigyázott és törődéssel viseltetett a sorsa iránt. Persze utóbbi Elena felvetése és észrevehetetlen manipulációja ellenére valahogy bizonytalanul ugyan, de még mindig fennállt.
• Miért jöttél volna el velem, ha nem ezért? – húzta fel a szemöldökét Damon és barátjához hasonlóan tett. Teljesen tisztában volt azzal a ténnyel, hogy bár a történelem tanár vámpírvadász mégsem fogja tudni megtenni azt, amiért most eljöttek a Gilbert házból. Legalábbis bűntudat nélkül nem lenne rá képes. És az idősebb Salvatore úgy döntött, hogy megkönnyít legjobb barátja számára a helyzetet. Ő meg majd elszámol a saját lelkiismeretével. Vagy inkább mégsem, de ez már tényleg csak részletkérdés, ami csak és kizárólag őt érinti. - Vagy… tudtam én, hogy ki akarsz békülni velem, de ne aggódja Ric, én, nem haragszom – vigyorodott el fölényesen.
• Még hogy te nem haragszol?! – szisszent fel a történelem tanár ingerülten jelezve, hogy neki erre az érzésre szerény véleménye szerint sokkal több oka volt a történtek miatt és van még most is.
• Ha hiszed, ha nem én komolyan gondoltam azt, amit tegnap mondtam neked. Ismerhetnél már annyira, hogy tud, ilyen vagyok, és nem változom – tárta szét a karjait a vámpír célzatosan.
• Tudom – sóhajtotta Ric csöndesen. - Ha még egyszer kitöröd a nyakam, akkor soha többé nem állok szóba veled – közölte pár perc múltán emelkedett hangnemben. Jelezve, hogyha ez az újabb szerencsétlen körülmény, amit feltételnek szabott nem fog bekövetkezni, akkor hajlandó szemet hunyni Damon gyalázatos és egyébként megbocsáthatatlan tette felett.
• És, ha esetleg… végszükség merülne fel? – vetett fel az idősebb Salvatore, aki nagyon is jól ismerte saját magát és tudta, hogy ezt nem tudja teljesen garantálni. Még, akkor sem, ha legjobb barátja kéri tőle. Ezért keresett egy kiskaput.
• Végszükség? – ráncolta össze a homlokát a történelem tanár kérdéssel válaszolva a kérdésre.
• Igen, tudod menthetetlen helyzet – magyarázta el a véleménye szerint teljesen egyértelmű választ a kérdezett.
• Nos, ebben az esetben talán, de csak akkor, ha tényleg nincsen más választásod. Különben fel is út, le is út – jegyezte meg Ric óvatosan, mert bár nem tetszett neki az elképzelés hajlandó volt egy újabb esélyt adni Damonnek, elvégre ő volt a legjobb barátja. És ezért aztán sejtette, hogy a vámpír gúnyos lelkivilágának a megőrzése érdekében szükség van erre a kiskapura.
• Nekem rendben. Később nincs kedved meginni egy pohárral a Grillben? – kérdezte Damon elégedetten vigyorogva várva a minden bizonnyal igenlő feleletet, ami tényleg azt fogja mutatni, hogy minden rendben van közöttük és nincsen harag.
• Miért is ne? – vigyorodott el a történelem tanár is.

Azonban egyikük sem akart tovább indulni, főleg, mivel már csak egy utcára voltak a célul kitűzött háztól.

• Stefan említette, hogy Klaus megnősült – jegyezte meg Ric. Mintegy próbálva halasztani, azt, amiről tudta, hogy lehetetlen és ezért aztán elkerülhetetlen is. De azért mégis megtette. Legalábbis megpróbálta. Valamint őszintén érdeklődve várta a kérdésével kapcsolatos információkat. Ugyanis Klaus volt szinte a legeslegutolsó olyan személy, akiről el tudta képzelni azt, hogy valaha is megnősül. Legyen bárki is a felesége. Ennél még Damon házassága is valószínűbbnek hatott volna. Pedig legjobb barátja aztán tényleg örök agglegény típus volt. Ezért aztán Ric várta a gúnyos és nem minden szurkálódástól mentes megjegyzések hadát. Mert, ha valamit hát ezt Damon igazán nem fogja megjegyzés és piszkálódás nélkül hagyni.
• Ne is mond – forgatta meg a szemeit az idősebb Salvatore és folytatta az útját. Kifejezve, hogy véleménye szerint a helyzet igazán abszurd téma és nem ezzel kéne törődniük, hanem mással.
• És a felesége milyen? – kíváncsiskodott Ric és felvette barátja lépteinek a ritmusát. Elvégre nem lehet mindennapi az a nő, akit Klaus házastársának fogad. És, viszont. Ki lehet az a nő, aki képes igen-t mondani Klausnak? És egyáltalán miért?
• Formás – röhögött fel Damon. Tudta, hogy a kérdés nem erre vonatkozott. Legalábbis nem teljes mértékben, mivel Ric-et inkább a nő jelleme érdekelte volna. Viszont nem tudta megállni, hogy ne közölje ezen álláspontját. Formás, igen, ez valóban jó szó rá. A haja szép, olyan aranysága, mint a búza. A szemei meg tengerkékek. A modora miatt tényleg el tudom képzelni, hogy illik Klaus-hoz. Ugyan olyan tapintatosak és célratörően kedvesek mindketten, gondolta a vámpír félig szórakozottan, félig cinikusan. Mert valahogy tényleg úgy vélte, hogy azok ketten megértik és talán megérdemlik egymást. Bár akkor sem érthette, hogy ki és mégis miért akarna pont Klaus felesége lenni, de ez nem az ő gondja volt. Akkor sem, ha ismerte a lány ősét, akinek kilétét továbbra is megőrizte saját kis titkának és nem igazán szándékozott tovább adni. Vagy csak, akkor, ha szükségesség válik, valamilyen ok miatt. Ha valamit megtanult Katherine-től azaz volt, hogy mindig a megfelelő pillanatban kell beadni az adut, amivel mindent visz.
• Nem így értettem – szusszantotta a történelem tanár, végül azonban ő is csatlakott legjobb barátjához a nevetésben.
• Szerintem ember és lelkes nyomozó – adta meg végül a választ pár pillanat tűnődés után a vámpír.
• Nyomozó? – adott hangot értetlenségének Ric. Az ember rész, pedig csak még jobban összezavarta. Klaus mégis mi okból választana párjának egy embert?
• Segíteni szeretne nekem a Tanács sajnálatos módon elhunyt tagjaival megtörtént gyilkosságok kiderítésében.
• És mit gondolsz? – érdeklődte Ric, bár nem igazán értette, hogy Klaus feleségét mégis miért is érdekelheti az eset, de végső soron úgy ítélte meg, hogy számára ez az egész teljesen felfoghatatlan.
• Meglátom, még nem tudom – felelte Damon kitérően.
• És Klaus csak úgy, minden ok nélkül elvette? – kérdezte a történelem tanár, mert azért ezt nem volt könnyű elhinne.
• Mit tudhatjuk mi azt, hogy pontosan mi is jár Klaus Mikaelsson fejében? – érdeklődte Damon cinikusan.
• Itt vagyunk – motyogta Ric csöndesen megállva a célul kitűzött ház előtt.
• Feltűnt, haver – jegyezte meg az idősebb Salvatore szárazon és legjobb barátjáról a Forbes ház felé fordította a fejét. Mindketten tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Elena kérése alapján meg kell tenniük, azt, amiét végső soron idejöttek. Tudták, hogy ebben a helyzetben ez a lehető leghelyesebb lépés a részükről. Mégis mindkettőjükben ott lapult a kétely aprócska, ám egyáltalán nem elhanyagolható szikrája, amit erősen próbáltak figyelmen kívül hagyni.

Damon az ajtó elé lépve megnyugodott, mert tudta, hogy Liz nincsen a házban és a közelben sem. Valahogy nem bírta volna elviselni a nő pillantását ebben a helyzetben. Nem mintha feléledt volna benne a bűntudat. Nem erről volt szó. Egyszerűen úgy nehezebb lett volna. Hirtelen eszébe jutott, hogy valamilyen üzentetett is kéne majd hagynia a nőnek Caroline nevében. Ami eléggé megnyugtató lesz és leginkább nem kelt majd gyanút. A mostani nyomozás megrekedése ellenére tudta, hogy Liz Forbes nem véletlenül lett seriff és egyáltalán nem akart vele is összeveszni, mint korábban Ric-el. Főleg nem egy olyan apróságnak tetsző, de valójában nagyon is lényeges dolog miatt, mint Caroline megölése.

Ric lassan, szinte vánszorgó léptekkel igyekezett legjobb barátja mellé. Tudta, hogy nem lesz rá képes és legszívesebben hagyta volna az egészet a fenébe. Elena kérése ide vagy oda. Végül mégis ez volt az, ami maradásra bírta. A szeme sarkából látta, hogy Damon nagyon mérlegel magában valamit, így aztán rá hárult az, hogy erősen remegő kézzel és habozó mozdulattal csöngessen. Amit aztán nagyot nyelve meg is tett. Magában erősen könyörgött, hogy Caroline ne legyen otthon és, akkor későbbre tudnák halasztani ezt az egészet. Azonban a szőke hajú vámpírlány nagyon is otthon volt és ki is jött ajtót nyitni.

• Damon, Ric? Hát ti? – kérdezte Caroline erősen meghökkent pillantást vetve a látogatóira. Édesanyja nemrég ment el dolgozni és a szőke hajú vámpírlány azt hitte, hogy a postás jött, vagy talán Bonnie. Azonban egyik elképzelése sem volt helyes.
• Hát mi… mi eljöttünk hozzád – mormolta Ric némileg nehézkesen formálva a szavakat. Nem hitte volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy a lány az ellenségükké vált volna. Mégis, ha Elena azt mondta, akkor úgy van. Ebben szentül és majdhogynem vakon hit.
• Miért? – értetlenkedett Caroline. Igazán nem sokszor fordult elő vele ilyesmi, vagyis konkrétan soha. Ezért volt az, hogy nem értette azt miért is keresi őt Damon és Ric. Pont ők ketten! Bár annak örült, hogy a két férfi ismét jóban van.
• Beszélgetni fogunk – közölte Damon határozottan és a szőke hajú lányt arrébb tolva beengedte magát a házba. Ahol a nappaliban teljesen magától érthető módon vetette le magát a kanapéra.
• Damon! – kiáltott fel Caroline felháborodottan a bánásmód miatt és vetett egy magyarázatott váró pillantást az ajtó előtt toporgó Ric-re.
• Damon úgy értett, hogy ugye nem zavarunk? – kérdezte a történelem tanár egy kényszeredett mosoly kíséretében mentegetve Damon cselekedetét. Legjobb barátja tapintatlansága néha igazán elképesztő méreteket öltött.
• Fontos dologról van szó? – kérdezte a szőke hajú lány aggódóra váltva és beengedte Ric-et is, de lehetet hallani a hangján az ideges és sürgető hangszínt. Éppen ment volna, hogy - mostanában szinte szokásává váló tevékenységként - megfigyelje Elenát, de abban az esetben hajlandó volt várni, ha tényleg fontos dologról lenne szó. Elvégre tényleg nem mindennap fordult elő vele, hogy Damon és Ric meglátogassák őt.
• Feltétlenül és úgy hiszem, hogy nem tűr halasztást – mormolta a történelem tanár zavartan.
• Akkor hallgatlak titeket – mosolyodott el Caroline kissé feszélyezetten. – Kértek valamit inni? Vagy enni? Valami nassolni valót? – kérdezte jó házigazdaként.
• Nem, köszönjük – hárította Ric.

Ric leült Damon mellé a kanapéra. A szőke hajú vámpírlány hívatlan és kéretlen vendégeivel ellentétben nem ült le. Hanem állva, karba font kezekkel és erősen metsző pillantással várta, jobban mondva követelte a magyarázatott.

• Caroline mi… - kezdte a férfi egy nagy levegő vétel közben, mert még mindig nem tudta rászánni magát arra, hogy megtegye vagyis csak elmondja. A kezei a zsebeiben voltak és mindkettővel karókat szorította, mégse ment neki. És ezért örült neki, hogy Damon magára vállalta a dolgok intézését.
• Tudjuk mit is teszel mostanában úgy, hogy jobban teszed, ha előállsz a farbával – közölte Damon kíméletlenül nyersen, mégis bizonyos mértékben teljesen magától érthetődő könnyedséggel. Ric-től ezért kiérdemelt egy ideges pillantást.
• Hogy tudjátok? Mégis mit? – próbált értetlen arcot vágni a szőke hajú lány. Jelezve, hogy egyáltalán nem tudja mire is céloznak, mégis lehetet látni rajta, hogy ez a gesztus egyáltalán nem őszinte.
• Kár tagadni. Tudjuk és kész – vágta rá a vámpír határozottan és halvány –szinte észre sem vehető - szemrehányás érződött ki a szavaiból.
• Tényleg tudjátok? Én el akartam nektek mondani – mondta Caroline némileg megkönnyebbülten. Örült neki, hogy a többieknek is feltűnt az, hogy Elenával nincsen minden rendben. Ric zavartságát a férfi majdhogynem apai érzéseinek tulajdonította. Mivel Jenna halála után kimondva, kimondatlanul is, de a Gilbert testvérek gyámja lett a férfi. Damon szemrehányását, meg a csalódottság számlájára írta és meg sem fordult a fejében, hogy éppen most ismerte be egy olyan bűnt, amit egyáltalán nem követett el.
• Miért Caroline? – kérdezte Ric csöndesen és fájdalmasan érdeklődve.
• Nem tudom – csóválta meg a fejét a szőke hajú lány szomorúan. Tényleg nem tudta, hogy a hasonmásnak mégis mi oka volt erre az egészre és ehhez kapcsolódóan azzal sem volt tisztában, hogy mégis ki lehet az, akivel Elena titkos levelezést folytat.
• Pedig mi abban bíztunk, hogy megmagyarázod nekünk azt, hogy mégis miért támadt hirtelen ilyen őrült és lehetetlen ötleted. Tudhattad volna, hogy rájövünk mire készülsz – jegyezte meg az idősebb Salvatore, majdhogynem feddő hangsúllyal, amit azért nagy mértékben elnyomott a cinikus felhang.
• Hogy… én? – hökkent meg a Forbes lány és meglepődve pislogott először az egyik, majd pedig a másik férfi szemébe, de azok komolynak tűntek. Halálosan komolynak. Elena, hogy tehetted ezt velem? Miért? Észrevetted, hogy követlek, de ez nem megoldás, gondolta a szőke hajú vámpírlány elkeseredetten. Nem hitte volna, hogy a Gilbert lány észrevette őt és ráadásnak még képes ellen fordítani a többieket. Tudta, hogy ebben a helyzetben Stefan az egyetlen lehetősége. Aki minden Elena befolyás ellenére őszintén a barátja volt. Mégis mivel a fiatalabb Salvatore nem volt itt. Így aztán nem tudta, hogy mi is kéne tennie.
• Nem, Stefan, hát persze, hogy te – vágta rá Damon ingerülten ezzel is kifejezve, hogy ezt azért még ő sem várta volna.
• Én nem… - próbálta tagadni a vádat Caroline, ám nem tudta befejezni.
• Hát persze, te aztán nem – jelentette ki az idősebb Salvatore keményen és egy hirtelen gyors elhatározással a lány előtt termett és kitörte a nyakát. A szőke hajú lány, pedig elterült a padlón.

Damon és Ric szinte óráknak tűnő percekig bámulták a szőke hajú vámpírlány ideiglenesen halott testét. Valahogy egyikük sem akart megmozdulni és a végső lépést sem szerették volna megtenni. Nem most, nem így és nem itt. Elvégre ez az a ház, ahol a lány felnőtt, nem lenne valami kedves gesztus tőlük, ha pont itt végeznének vele.

• Most mit csinálsz vele? – érdeklődte Ric. Megtörve a beálló majdhogynem kínos csöndet. Kezeinek szorítása lassan felengedett a zsebeiben tartott karókról, így aztán karjait összefonta a mellkasa előtt. A tenyere viszont így is izzadt, pedig ő nem csinált semmit. Mégis bűntudat fogta el, és úgy érezte, hogy helytelenül cselekedtek.
• Elbeszélgetek vele egy erre alkalmasabb helyen aztán… - hagyta függőben célzatosan a mondatot az idősebb Salvatore.
• Biztos vagy benne? – kérdezte a történelem tanár az ideiglenesen halott testről legjobb barátjára emelte ideges pillantását.
• Miben? – fordult a kérdező felé Damon kissé türelmetlenül. Igazán nem tudta, hogy Ric most az ő kételyeire válaszol csak valamilyen ismeretlen oknál fogva pont ez a kérdést tette fel és pont neki.
• Hogy egyedül képes leszel rá – felelte Ric lassan és inkább nem pillantott a hullára, mert a bűntudat egyre nagyobb mértékben erősödött benne. Pedig ő nem tett semmit. Csak elkísérte Damont.
• Ric még te kérded? – érdeklődte az idősebb Salvatore szarkasztikusan. Mivel nem értette, hogy e felől pont a történelem tanárnak, hogyan merülhet fel bármilyen kétsége. És bizonyos szinte bánta, hogy legjobb barátja nem a gyilkossággal kapcsolatos kifogást hozta fel.
• Igaz – biccentette Ric komoran, de már sokkal enyhébben reagált, mint ahogy azt korábban tette volna.
• Megtennéd azt a szívességet, hogy Elenáéknak azt mondod, hogy megöltem? Úgy értem véglegesen – jegyezte meg Damon, inkább kijelentve, hogy ez lesz, mint kérdezve.
• Szerinted, felzaklatná őket az, hogy ki akarod kérdezni Caroline-t? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Ric, mert ő úgy vélte, hogy ez lehet az idősebb Salvatore oka, ezen tettre.
• Tuti. Az ő érdekükben ez lesz a legjobb – bólogatta Damon szarkasztikusan. Hangsúlyozva, hogy véleménye szerint ez tényleg szükséges és elengedhetetlen. Bonnie és Elena lelkivilágának a megőrzése érdekében. Nem mintha előbbi érdekelte volna, utóbbi meg mostanában kezdett egyre különösebb lenne. Ismét felrémlett előtte az a futólag látott diadalmas mosoly. Csak képzelődtem. Az egyszerűen nem lehetett a valósága, gondolta a vámpír és határozottan elhessegette a képet.
• Azt hiszem, jól gondolod. Legyen így – egyezett bele végül a történelem tanár nem is titkolva, hogy ő inkább kimaradna abból, amit az idősebb Salvatore eltervezett még Caroline számára.
• Akkor nyolc körül a Grillben? – érdeklődte Damon vigyorogva, mintha nem épp most ölték volna meg az egyik közeli ismerősüket.
• Ott leszek – felelte Ric halványan elmosolyodva, mert ezen nem lehetett nem ezt tenni. Aztán elhagyta a helyet, mert igazán nem akarta tudni, hogy legjobb barátja mire is készül.
• Azt hiszem, van egy kis megbeszélni valónk Caroline – pillantott le a hullára a vámpír. Aztán a vállára dobta az ideiglenesen halott testet és elhagyta a Forbes házat.

Melody némileg elégedetten lépte át a Mikaelsson villa küszöbét, amiről még kissé furcsa volt elképzelni, hogy most már az otthona. A lány elégedettségének az oka nem volt más, minthogy bár nem tudott meg sok mindent Damon-től – igazából szinte semmit –, mégis bízott abban, hogy a vámpír felfogja őt hívni, ha újabb gyilkosságra kerülne sor vagy új fejlemény merülne fel, adott esetben kerülne elő. Ezt azért is tudta szinte teljesen valószínűsíteni, mert a nyomozás pillanatnyilag teljesen megrekedt. Aztán valamilyen kíváncsiságtól vezérelve mindenki tudni akarja, hogy Klaus és ő mégis hogyan találkoztak. Melody, így biztos volt abban, hogyha másért nem is hát ezért felhívja majd őt az idősebb Salvatore. Ő meg majd szépen keresztkérdések alá vonja.

Amy kissé aggódott Harry és Denis miatt. Viszont most sokkal jobban lekötötte a figyelmét az, hogy vigyázzon Melody-ra. Miközben Klaus kocsijában a Mikaelsson villába tartottak hagyta, hogy gondolatainak egy kicsit nagyon áramlása legyen. Azon töprengett, hogy hol is tudná folytatni azt a kutatást, amivel teremtője megbízta őt és most már Frank-et is. Amy egyáltalán nem bánta, hogy hibrid társa is segíteni fog neki és nem is érezte, hogy ez valamilyen bizalom megvonás lenne. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy Klaus eredményt akart. Méghozzá minél előbb.

Tudta, hogy mostani küldetése miatt és már egy ideije elhanyagolja a munkáját, ami régen szinte az egész életet jelentette számára. Állatorvos volt. Aztán pár évvel ezelőtt aktivizálódott nála a vérfarkas átok. Próbálta a jó oldalát nézni a helyzetnek, bár nem volt egyszerűen megszokni. A fájdalom volt a legrosszabb. Aztán jött Klaus és átváltoztatta őt. És egyszerűen megkönnyebbült és hálás volt. Ezért próbált minden erejével segíteni az ősnek. Mert, ha az ilyen nagy szívességet tett neki, akkor ő miért is ne tehetne hasonlóan?

Frank a parancshoz mérten vigyázott teremtője feleségére. Igazán nem volt ellenvetése az ellen, hogy így tegyen, Amy-vel együtt. Valamint ennek keretében teljesítse Melody parancsait. A szőke hajú nő szimpatikus volt neki. Annak ellenére is, hogy milyen csípős megnyilvánulásai voltak. Elvégre Klaus mellett valahogy, ha megszokni nem is szokja, de beleedződik az ember – adott esetben hibrid – az ilyen helyzetbe.

Frank egyébként is olyan fajta személy volt, aki világosan átlátta a szituációkat és ehhez mérten cselekedett. Régen rendőr volt. Legalábbis addig, amíg egy bevetésen meg nem kellett ölni valakit. Aztán ennek köszönhetően belecsöppent a természetfeletti világba és otthagyta hivatását, hogy a világot járva magához hasonlóakat keressen. Talált is. Az átváltozással járó fájdalmakat mindig is jól viselte, viszont, amikor Klaus átváltoztatta őt hibridé, akkor bizonyos szinten megnyugodott. Jobb dolga nem lévén úgy határozott, hogy segít teremtőjének. Sejtve, hogy annak előbb utóbb szüksége lesz erre. És egyébként pedig, Frank egyáltalán nem volt hálátlan fajta, tehát ezért is maradt.

Melody könnyed, határozott mozdulatok kíséretében leparkolt a Mikaelsson villa elé. Halkan dúdolgatva szállt ki a kocsiból és valahogy most nem zavarta még az sem, hogy Amy és Frank követik őt. Főleg azért nem, mert a hibridek szó nélkül mintegy a verbális kifejezések nélkül megértették, hogy nem akar több árnyékot, és egyszerűen csak sétáljanak mellette. Belül némileg értékelte, hogy Klaus nem akarja azt, hogy bármiféle baja essen. Azonban úgy érezte, hogy az ős csak azért bízta meg az őrzésével a hibrideket, mert azt akarja garantálni ezzel, hogy bombabiztos módon betartsa a szavát. Ami miatt a pozitívnak és őszintének induló érzés kicsikét megcsappant.

• Amy, Frank gyertek be – fordult vissza a két hibridhez a lány. Amikor azok nem követték őt be a villába, mivel nem tudták. Nem, mintha Melody-t zavarta volna, ha megszabadulhat a majdnem árnyékaitól, de azért úgy vélte Amy és Frank egész normális társaság és ezért aztán tudta, hogy segítenek, majd neki megoldani ezt a kis rejtélyt, amivel a Mystic Fallsi rendőrség nem boldogul sehogyan sem. Elvégre minden valamire való nyomozónak vannak emberei, akik segítenek neki és nem csak egy maga végzi el a nyomozást és a piszkos munkát. Valamint van egy megbízható segédje, segítője. Mint például Sherlock Holmes-nak ott volt Dr. Watson. Vagy Hercule Poirot-nak Hastings kapitány. Nekem is kéne találnom valakit. Vagy itt van Klaus… bár nem hiszem, hogy éppen hozzám hasonlóan nyomozni támadna kedve. De azért soha sem lehet tudni, merengett Melody.
• Sikerült Damonnel beszélned? – kérdezte Klaus gúnyosan, aki az autó érkezését, az a beinvitáló szavakat hallva előlépett a dolgozószobájából és kíváncsian pillantott feleségére. Valamint némileg megkönnyebbülten konstatálta, hogy teljesen jól van, bár ezt az érzést gyorsan el is hessegette magától. Főleg, mert felrémlett neki, ahogy Kol arra céloz mely szerint őt megváltoztatta a házasság.

Nem értem azt, hogy Kol mégis miért gondolja ezt… Jobb lett volna, ha hasznossá teszi magát és ennek keretében Denverben marad. De persze mostanában senki sem akarja azt tenni, amit én mondok. Legalábbis nem teljes egészében. Azért Kol mentségére legyen mondva – amit egyébként egyáltalán nem érdemel meg -, hogy soha sem teljesítette feltétel nélkül azt, amit megparancsoltak neki és ehhez kapcsolódóan a kéréseket és a tanácsokat sem fogadja valami jól. Azt hiszem, ha Elijah – vagy valaki más - nem téríti észhez nemsokára – záros határidőn belül - akkor nekem kell lépnem vele szemben, ami cseppet sem lesz kellemes. Legalábbis neki. Meg az összekapcsolás miatt a többi testvéremnek sem, de ez tényleg részletkérdés. Elijah példának okáért legalább hasznos is tud lenni, tekintve, hogy eltakarította a hullákat. Viszont továbbra sem tud semmilyen eredményt felmutatni az Esther és Finn kérdésben, ami erős csalódottságra ad okot számomra. Úgy hiszem már ő sem a régi. Talán kellene neki valami motiváció… Azt hiszem a Kolnak címzett fehér tölgyfa hamujába mártott ezüst karó-s fenyegetés rá is hatással lesz. Rebekah meg… El kéne vele beszélgetnem, jobban mondva helyre kéne raknom. Egyszerűen kiborít, amikor a durcás és megbántott gyereket játssza, gondolta az ős erősen bosszankodva sorra véve, hogy miket is kell megtennie a közeljövőben. De legalább az Amy által adott iratokat elbírtam olvasni. Végre, tette hozzá gondolatban. Ugyanis Harry és Denis megölése és öccsei kiosztása után végére valahára zavartalanul el tudta olvasni az iratokat.

• Persze, ott volt a Grillben, bár azt hiszem, nem bízik abban, hogy a segítségére lehetek – jegyezte meg Melody némileg sértetten, valamint szórakozottan. Előbbi érzés azért volt, mert egyszerűen nem értette azt, hogy a többiek miért is nem hiszik el neki azt, hogy meg tudja oldani a kérdéses problémát. A másik érzés meg annak volt köszönhető, mert Damon véleményén töprengett. Amivel kapcsolatban őszintén bízott abban, hogy ki fog rá terjedni. Legalábbis minimum addig, hogy értesítse őt, ha valami új merülne fel. Többet nem is várt volna a vámpírtól. Legalábbis még nem.
• Tőle nem is lehet mást várni – jegyezte meg az ős morcosan leszögezve a véleményét, amint közelebb lépett. Melody pedig csak most vette észre, hogy férje szinte tetőtől talpig csupa vér.

• Az ott vér? Ezer éves létedre nem tudsz rendesen inni? – meresztette a szemét erősen meghökkenve a lány, de a cukkolódást még ilyenkor sem tudta abbahagyni.
• Vér, igen, de közlöm veled, hogy tökéletesen képes vagyok arra, hogy úgy igyak, hogy közben nem vérezem össze magam – válaszolta Klaus szárazon. Frank és Amy, akik Melody mellett álltak megmerevedtek és bénultan bámultak vezetőjükre. Ugyanis ők nagyon is tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy kiknek a vére is az.
• Gondolom, nem vágtad meg magad valamilyen éles tárgyal – mormolta a lány ironikusan tudva, hogy az teljesen lehetetlen lenne.
• Nem annyira még igazán nem vagyok szerencsétlen, bár ha a körülöttem lévőkre gondolok, néha elkap egy hasonló érzés – dünnyögte Klaus egy figyelmeztető pillantást vetve két hibridjére. Harry-vel és Denis-el ellentétben őket nem szándékozott megölni. Legalábbis most már nem. Mivel, ha feleségének valami baja esett volna, akkor másként állt volna a helyzet rájuk nézve.
• Hogy mik vannak… Szóval kinek a vére van rajtad, ha nem a sajátod és nem egy áldozatodé, avagy ebből adódóan nem is donor vér? – érdeklődte Melody. Tudni szerette volna, hogy Klaus és Kol – Elijah-ról ugyanis nem igazán feltételezett ilyesmit, akkor is, ha alig ismerte – mégis min vesztek össze, ami véres veszekedésbe, avagy verekedésbe torkollott. Lehet, hogy megölt valaki mást? De mégis kit?
• Tudod nektek is biztos feltűnt, de mintha kettővel kevesebben lennétek, mint amikor elindultatok – magyarázta Klaus lassan és jelentőségteljesen tagolva a szavakat.
• Harry-nek és Denis-nek más dolga akadt – ráncolta össze a homlokát a lány sejtve, hogy ez a téma nem véletlenül került szóba. Persze tisztában volt azzal, hogy férje meg fogja említeni, de nem hitte volna, hogy ilyen hamar. Nem, mintha szándékában állt volna magyarázkodni. Elvégre tehet ő arról, hogy Klaus megparancsolta a hibridjeinek azt, hogy neki is fogadjanak szót, minden feltétel nélkül?
• Tudom, és több dolguk már nem is lesz. Csak a következő életünkben. Reméljük, akkor már okosabbak lesznek, ha meg nem... Már persze, ha hiszel a lélekvándorlásban – közölte az ős egy teátrális sóhaj után.
• Megölted őket – értette meg Melody azt, hogy Klaus pontosan mire is célozgat.
• Miért mit hittél? Nem teljesítették a parancsomat, amit megmondtam nekik – vált ingerülté az ős egyik pillanatról a másikra. - Amy, Frank… - tette hozzá a két nevet parancsolóan.
• Én parancsolok nekik, nem? – szólt közbe a lány sietve. Férje vetett rá egy ingerült és ezzel együtt érdeklődő pillantást.
• Valóban drágám, csak aztán közben a saját érdekük, avagy életük érdekében nehogy elfelejtsék, hogy tulajdonképpen kitől is kapják az elsődleges parancsokat – szűrte a fogai között Klaus határozottan és tisztán kiérződött a hangjából, hogy mi is történne velük akkor. És, hogy ebből adódóan miért végezte Harry és Denis úgy, ahogy.
• Nem fogjuk – jelentette ki Amy és Frank eltökélten. Mindkettőjüknek bűntudata volt azért, mert társaik meghaltak. A nőnek erősebben, mint a férfinek. Viszont ők soha sem tették volna azt, amit két sajnálatosan ostoba módon elhalálozott társuk.
• A saját érdeketekben remélem is. Most pedig távozzatok – jegyezte meg az ős egy ingerült és széles karmozdulat kíséretében. A hibridek, pedig tették, ahogy a vezetőjük parancsolta és elhagyták a villát. Főleg, mivel Klaus megbízásából más feladatuk is volt.

• Ami és Frank tényleg nem tehet semmiről – közölte Melody, amikor ő és Klaus egyedül maradtak a helységben. A lány persze sejtette, hogy Elijah és Kol is itt lehet valahol a villában. De addig, amíg őt nem piszkálják addig neki megfelelt. Bár valahogy nem tudta elképzelni, hogy Elijah piszkálja őt. Inkább csak a maga udvarias modorában zavarja az ő idejét, amit éppenséggel másra is pazarolhatna. Nem, mintha baja lett volna az őssel. Csak jobb szeretett egyedül lenni. Tekintve, hogy már annyira megszokta. Az érzés persze ellentétes volt azzal, amit most érzett. Mert bizonyos szinten már egyáltalán nem érezte magát egyedül, mert tisztában volt azzal, hogy Klaus mellette van. Akármi történjék is.
• Tudom, és szerencséjükre jól végezték a feladatukat. Ezen kívül, nem engedhetem meg magamnak, hogy az okos hibridjeimet is megöljem, mert hülyékből így is túl sok van – morogta Klaus utóbbit mintegy csak saját magának.
• Te választottad őket – rántotta meg a vállát felesége. Jelezve, hogy férje igazán jobban megválogathatta volna a vérfarkasokat, akikből hibrideket teremtett.
• Mit szólnál egy korai vacsorához? – kérdezte az ős pár perc után. Óvatosan puhatolózva a felől, hogy felesége vajon haragszik e még rá a korábbi dolog miatt, amikor teljesen véletlenül kiment a fejéből, hogy testvérei is a villában vannak.
• Később – hárította Melody kapásból. Sejtette, hogy mire megy ki a játék és magában jót vigyorogva konstatálta, hogy az ős fehér zászlót lengett a korábbi dolog miatt. Amiért azért továbbra is sértve érezte magát. Viszont nem ezért utasította vissza férje ajánlatát. Na jó, nem teljesen ezért, gondolta magában megadóan. Mivel most igazán nem volt éhes. Egyébként is úgy vélte, hogy tovább nézegeti a nyomozás iratait, hátha rájön valamire. Jobb dolga pillanatnyilag úgy sincsen. Legalábbis olyan, ami ne a behódolást jelentette volna a részéről.
• Előbb utóbb úgyis megöltem volna őket – szólt még felesége után Klaus, amint az elment mellette.
• Tudom, én… vegyél fel másik pulóvert… ez csupa vér… - mormolta a lány és nem tudta megállni, hogy ne vágjon egy grimaszt. Egy egészen picike bűntudata volt azért, mert miatta halt meg a két hibrid. Azért volt olyan csekély ezen érzés mértéke, mert ő egyáltalán nem mondta azt nekik, hogy ezt árulják el Klausnak. Szóval igazán maguknak keresték a bajt. És nem hibáztathatja magát egy olyan dolog miatt, amiről nem tehet. Főleg, mivel élt már meg hasonló szituációt. Amikor valaki miatta ölt. Persze tudta, hogy a két helyzet teljesen eltér egymástól. Főleg, mivel az a múltjához tartozott és egyáltalán nem kívánta feléleszteni az ismeretséget. Bizonyos érzelmek miatt, amiket iránta éreztek. Ehhez kapcsolódóan némi aggodalom ébredt fel benne. Mert az egyetlen barátja, aki még életben volt még mindig nem kereste őt. De továbbra is azzal nyugtatta magát, hogy túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy fogadja a hívásait.
• Hiszen láttál már vért, nem igaz? – súgta az ős felesége fülébe, aki erre megremegett.
• Miért te nem? – kérdezett vissza Melody csípősen. Aztán úgy döntött, hogy most már tényleg ideje lesz felmennie az „irodájába”. Klaus még hosszú percekig bámult a felesége után. Néha igazán nem értett a viselkedését, viszont voltak olyan pillanatok, amikor úgy gondolta, hogy mindenki másnál jobban megérti őt. És legbelül úgy érezte, hogy ez kölcsönös.