11. fejezet

Kérdések és kételyek hálójában

„A gyenge embernek döntés előtt kételyei vannak. Az erős embernek csak utána.” Karl Kraus

Klaus a dolgozószobájába vonult. Remélve, hogy amíg felesége távol van az idő alatt elbírja, majd olvasni a lány őséről szóló iratokat. A helységbe belépve kényelmesen helyet foglalta, és – mint ahogy azt tervezte - az Amy által megszerzett iratokat kezdte áttanulmányozni. Azonban nem tudta ezen cselekvést túlságosan sokáig végezni, mivelhogy Kol láthatóan még egyáltalán nem szerette volna befejezni a társalgást, ami az idősebb ős részéről már teljesen lezártnak volt tekinthető. Főleg mivel most sokkal jobban lekötötte a figyelmét az, amit feleségéről, vagyis inkább az őséről megtudhatott, minthogy kisöccse duzzogó és eléggé gyerekes szurkálódását kelljen hallgatnia.

• Elmondod, hogy hol ismerkedtél meg a feleségeddel? – kérdezte Kol és szinte bátyja arcába hajolt a kérdés elhangzása közben. Őszintén érdekelte a válasz, főleg azért, mert tudni akarta azt, hogy Klaus mire is gondolt pontosan - amikor erre a tőle egyértelműen nem várt és abszurd lépésre szánta el magát - és mégis miért tette azt, amit. A fiatalabb ős egyáltalán nem volt mérges, mint ahogy Rebekah. És nyugodtan diplomatikus, mint Elijah. Ő egyszerűen csak érdeklődő volt, már persze a maga kissé csipkelődően gyerekes módján.
• Miért érdekel? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Klaus irritáltan és eltolta magától a testvérét, mivel lassan már tényleg tolakodónak érezte a jelenlétét. Pedig alig van itt pár órája, morgolódott az idősebb ős magában. Lehetet látni rajta, hogy éppen most sokkal jobb dolga is lenne, minthogy meghallgassa önimádó öcsikéje összeesküvés elméleteit, majd szerint kizárja őt a dolgokból és nem figyel rá. Természetesen Kolt - szokás szerint - nem érdekelte az a nyilvánvaló tény mely szerint bátyja többi testvérükkel is hasonlóan tett. Mivel számára csak róluk szólt, vagyis inkább róla. Nem, Finnről, nem Elijah-ról és még csak nem is Rebekah-ról. Csak és kizárólag róla.
• Csak tudni szeretném, ha már az esküvőtökön nem lehettem ott, akkor ezt az aprócska tényt már igazán megoszthatnád velem! Elvégre most már ő is a családhoz tartozik, szóval e szerint jogom van tudni róla és persze rólad. Tudod, hogy még soha sem volt sógornőm – jegyezte meg a fiatalabb ős a teljesen nyilvánvaló tényt némileg továbbra is erősen hitetlen felhanggal, amiből valahogy nem tudott engedni. Akkor sem, ha a szeme és a fülei előtt folytak a dolgok.
• Nos, ha éppenséggel tudni akarod, akkor nekem sem volt még sógornőm - közölte Klaus meglehetősen nyersen. Az egyetlen visszatartó tényező ebben a meglehetősen idegölő helyzetben az nem volt más mely szerint, ha most leszúrta volna bosszantó kisöccsét, akkor a többiek is vele együtt haltak volna ideiglenes halált. Tényleg ez volt az egyetlen egy visszatartó erő, de már ez sem tartott túlzottan sokáig.
• És mond csak beavattad őt abba teljesen nyilvánvaló helyzetbe, miszerint milyen kedves is vagy a tulajdon rokonaiddal? – érdeklődte Kol gunyorosan. A magatartása egyértelműen tükrözte azt, hogy mennyire nem volt képes megbocsátani a koporsós incidenst a testvérének és ezzel együtt mennyire rosszul érintették őt a történtek ezzel kapcsolatban. Nem vallotta volna be soha sem, de félt Mikael-től, viszont az, amit bátyja tett az állítólagos védelme érdekében véleménye szerint túl ment egy bizonyos határon, amit egyáltalán nem állt szándékában figyelmen kívül hagyni.
• Kol mintha szemrehányást érzékelnék felőled, amire inkább nekem van okom – pillantott fel Klaus és zöld szemei sárgán villantak. Jelezve, hogy véleménye szerint öccsének nem itt kéne lenni, hanem ott ahol ő korábban már mondta neki. Azonban ez sajnálatos módon öccse makacssága miatt nem volt így. És Klaus utálta, amikor a dolgok nem úgy folytak, ahogy ő akarta.
• Miért is? Tudomásom szerint én voltam az, aki több mint száz évet egy dobozban töltötte – húzta össze bosszúsan a szemeit a fiatalabb ős és ez miatti ingerültsége most már az arcáról is tisztán leolvasható volt. Egyszerűen nem tudta megbocsátani azt, amit testvére vele, vagyis inkább ellene tett. Bármi mást talán, de ezt nem.
• És könnyen visszakerülhetsz oda, ha nem vigyázol a nyelvedre – mondta Klaus célzatosan és egyértelműen látható volt rajta, hogy legfiatalabb öccse a türelmének a lehető legvékonyabb cérnaszálán ingadozik, és nemsokára bizony elszakad az a bizonyos cérna, ha még sokáig feltartja őt.
• Tudod, vigyáznék én, de szólásszabadság van – emelte fel a kezeit Kol védekezésképpen hivatkozva az egyik alapvető emberi jogra.
• Mintha ez téged bármikor is korlátozott volna… - jelentette ki Klaus mogorván. Ugyanis öccse soha sem volt az a fajta, aki ilyesmi miatt magában tartotta volna azt, ami gondol. Főleg, ha azzal még alkalma nyílik őt alaposan felbosszantani, mert Kol számára az csak hab volt azon a bizonyos tortán.

Pár perc csönd következett. Klaus továbbra is próbált az előtte lévő iratokra összpontosítani, még Kol bátyja íróasztalán lévő dolgokat vette szemügyre. Felemelte egy nyilvánvalóan értékes tollat. Fekete volt arany szegéllyel, amibe szintén arany színnel bele volt gravírozva bátyja keresztneve. Aztán véletlenül, ahogy babrált vele sikerült letörni belőle egy darabot. Bátyja egy komor pillantás kíséretében felpillantott rá, de addigra Kol már visszatett mindent oda ahol talált és továbbra is kíváncsian pislogott Klaus-ra. Jelezve, hogy várja – sőt inkább követeli - a választ a kérdéseire.

• De komolyan Klaus most miért nem mesélsz nekem? Úgy értem ez a minimum azok után, hogy nem hívtál meg az esküvőtökre. Engem a te drága, édes és tökéletes öcsikédet – sorolta a fiatalabb ős a saját véleménye szerint jó tulajdonságainak legfontosabbjait, amit feltétlenül szükségesnek érzett, hogy kiemeljen. És még folytatta volna, hogy Klaus nem szól közbe.
• Részedről meg az lett volna a minimum, amit igazán elvártam tőled, hogy segítesz nekem. Oly módon, hogy Jeremy Gilbert mellett maradsz Denver-ben addig, amíg szükséges – reagált le és vágta el öccse önfényezését Klaus gyorsan és már tényleg kezdte nagyon unni őt.
• Untam már Denvert – biggyesztette le a szája sarkát Kol majdhogynem bánatosan és duzzogva.
• Nem is azért küldtelek oda, hogy unatkozz, hanem, hogy segítsél nekem – közölte bátyja határozottan.
• Persze, még hogy segítség…. Ez még viccnek is rossz! Főleg, mivel ez egy ok nélküli szobafogságnak is beillet – vonta össze a karjait a mellkasa előtt a fiatalabb ős.
• Közlöm veled, hogy a te esetedben az ok nélküliség még csak feltételezési szinten sem merülhet fel – legyintette Klaus, mert öccse mindig csinált... valamit. Amivel aztán az őrületbe tudta kergetni őt. De most tényleg hasznos volt és aggódni sem kellet miatta. Persze Kol soha sem tudott nyugodtan megölni a hátsóján. - És, ha már a kifejezett és többször említett kérésem ellenére is itt szándékozol maradni, akkor megtennéd, hogy magamra hagysz? Tudod dolgom van – emelte fel a kezébe tartott lapokat jelezve, hogy éppen azokat olvasná, ha öccse végre békén hagyná őt.
• Mégis mi? Az olvasás? Vagy valami új hobbi, mint a nősülés? – érdeklődte Kol piszkálódóan. - Tudod, még mindig úgy gondolom, hogy ez az egész egy trükk a részedről – tette hozzá csak a tények kedvéért.
• A házasságom nem hobbi és még csak nem is trükk, ha még egyszer megkérdőjelezed… - szűrte a fogai között Klaus és lehetet látni rajta, hogy már túlvan azon a szakaszon, ahol határozott szavakkal próbálja jobb belátásra téríteni az öcsét, főleg, mivel az soha sem használt.
• Akkor mi lesz?!
• Kol – szólalt meg a belépő Elijah nyugodtan figyelmeztetve testvérét arról, hogy azt ígérte visszafogja magát. Elijah eddig a Melody által készített táblázatott figyelte meg, és el kellet ismerni, hogy újdonsült sógornője valóban mindenkire nézve tökéletes következtetést vont le. Ez egy igazán kellemes meglepetés volt. Persze az ős sejtette, hogy Klaus részletes ismertetést tartott a lánynak arról, hogy ki-kicsoda és mire számíthat tőlük. Azonban Elijah-t némileg meglepte az, ahogy Melody és bátyja viselkedtek egymással. Az egymás piszkálása érdekes kifejezése volt annak, hogy túlságosan is hasonló a természetük. Ami nem is volt olyan meglepő tekintve, hogy mindketten egyedül érezték magukat. Ezt valahogy nem esett nehezére megállapítani. A lány kék szemeiben pár pillanatra felvillanó magányosságot látva, aminek a részleteiről és az okairól részletes tudomása volt.
• Kívül tágasabb lesz számodra, és ne hidd, hogy a húgocskánk befogad téged magához – közölte Klaus, aki úgy vélte, jobban mondva ajánlotta, hogy Elijah diplomatikus közbeszólása rá ne terjedjen ki. Ezért is bátorkodott teljesen és tökéletesen figyelmen kívül hagyni a közbeszólást.
• Egymagam is elboldogulok, ha szükséges – jelentette ki Kol sziklaszilárd meggyőződéssel.
• Mégpedig milyen jól – ismerte el legidősebb bátyja szarkasztikusan.
• A házasság még mérgesebbé tett, pedig azt mondják, hogy menedék, amitől megnyugszik mindenki. De nem csodálkozom azon, hogy rád ez egyáltalán nem igaz – vágta rá a legfiatalabb fiútestvér indulatosan.
• Nem változtam meg a házasságom miatt és nem is fogok – közölte Klaus, majd mérgesen az ajtóhoz csörtet, mert hallotta, hogy valaki már megint érkezett hozzá. Kezdte azt gondolni, hogy feleségének igaza volt és a villa szállodává redukálódott le, ami nem töltötte el túlzottan boldog érzésekkel az ősi hibridet és ajánlotta, hogy halálosan komoly dologról legyen szó. Különben nem fog jótállni a tetteiért.

Aztán, amikor Klaus meglehetősen mogorván ajtót nyitott először nem akart hinni a saját szemének. Aztán egy erőteljesen indulat hullám száguldott végig a testén látva az ajtó előtt álló két személyt. Akik nem voltak mások, mint Harry és Denis. Akik voltak olyan segítőkészek, jobban mondva ostobák és úgy vélték megkérdezik Klaustól, hogy mit is tegyenek most, hogy Melody megparancsolta nekik, hogy ne kövessék őt sehová, mert nincsen rájuk szüksége.

• Ti meg mégis mit kerestek itt? – érdeklődte Klaus nyersen a vele szemben ismét megjelenő hibridtől, akiket azzal bízta meg, hogy vigyázzanak a feleségére. Nagyon ajánlotta, hogy Melody-nak ne legyen semmi baja, mert akkor kő-kövön nem fog maradni a tombolása után. És valakik minimum meghalnak méghozzá nagyon rövid határidőn belül.
• A feleséged mondta, hogy ránk nincsen szüksége – válaszolta Harry őszintén és nem értette, hogy az ős miért is lett hirtelen ilyen mérges, bár remélte, hogy ez nem miattuk van, hanem valami más miatt.
• Viszont Amy és Frank ott maradtak vele – egészítette ki társa közlését Denis segítőkészen. Azonban az Klaus számára édeskevés érvnek bizonyult.
• Igen, szóval csak azt szerettük volna kérdezni, hogy szükséged van e még valami másban a segítségünkre? – kérdezte Harry némileg zavartan.
• Mit nem értetettek azon, hogy maradjatok mellette?! – rivallt rá ingerülten a két hibridre az ős. Persze sejtette, hogy a lány nem fogja csak úgy tűrni, hogy hibrideket bocsásson a védelmére, akkor sem, ha azok pont a javát szolgálták volna. Bár Harry és Denis esetében ez valóban megkérdőjelezhető volt. És Klaus bizonyos szinten azért elégedetten konstatálta, hogy terve bizonyos fokig bevált, ami alapján megállította, hogy felesége pont a két legmegbízhatóbb hibridjét szerezte meg testőrnek. Az ős ezt nem bánta, addig, amíg azok elfogják, végezni azokat a feladatok is, amivel ő bízza meg őket. Azonban az ez miatti elégedettségét túlságosan is elnyomta a felszínre bukkanó ingerültség, amit már nem is próbált korlátozni.
• Azt mondta Amy és Frank bőven elég lesz – ismételte Denis és Harry védekezően, de kezdték sejteni, hogy ez számukra igazán nem oszt nem szoroz. Egyáltalán semmit. Azonban még reménykedtek, hátha valamivel jóvátehetik ezen tettüket, amivel kapcsolatban továbbra is értetlenül álltak. Elvégre ők csak azt tették, amit először Klaus, aztán pedig Melody parancsolt nekik. Így nem értették hol csúszhatott hiba a részükről ebben az egészben.
• Megmondtam nektek, hogy mind maradjatok mellette – szűrte a szavakat a fogai között Klaus meglehetősen lassan tagolva, mintha szellemileg visszamaradott személyekhez beszélni. Ami azért véleménye szerint igaz is volt.
• Azt is mondtad, hogy a parancsait vegyük úgy, mintha te magad mondanád őket – jegyezte meg Harry mintegy utolsó, ám már tényleg teljesen felesleges védekezésképpen. Hátha talál még valamilyen fogódzkodót, aminek a segítségével megmentheti magukat.
• Ti idióták! Nem úgy értettem, hogy az enyémeket ezzel egy időben hagyjátok teljesen figyelmen kívül! - ordította el magát az ősi és ezzel végre sikerült némileg felvilágosítani az egyébként teljesen sötétben tapogatózó Harry-t és Denis-t.
• Mi azt hittük… - kezdték egyszerre jelen lévő hibridjei hátha még valamivel sikerült érvelniük a halál bekövetkezte ellen. Azonban rajtuk már semmi és senki sem segíthetett. Mert az ősi volt a teremtőjük, a vádlójuk, a bírájuk és ezzel együtt a végrehajtójuk is az ilyen esetekben. Aki ebben az esetben már csak az azonnali halált tudta értékelni.
• Nem érdekel mit hittetek! – kiáltotta Klaus és gyors mozdulattal letépte a hibridek fejét. Tényleg soha sem tolerálta könnyedén azt, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt ő akarta és ez most nagyon nem úgy akart sikerülni, ahogy eltervezte. De azért erősen bízott abban, hogy Amy és Frank legalább tényleg ott maradtak a felesége mellett.

• Hülyékkel vagyok körülvéve… - közölte lemondóan Klaus és véres kezét a fej nélküli hibridek ruhájába törölte. Azonban a hirtelen mozdulat miatt, valamint, mert Harry és Deni utolsó erejükkel még megpróbáltak elmenekülni a saját ruhája is erősen vérfoltos lett. Vérpettyek színezték a pólója gallérját és néhol a nadrágját is. Amit egy bosszús fintorral tudott konstatálni, viszont egyáltalán nem volt kedve átöltözni. Majd később, döntötte el magában a dolgot. Most ezzel igazán nem volt kedve foglalkozni. Csak azt akarta, hogy zavartalanul el tudja olvasni az Amy által hozott iratokat és a felesége lehetőleg épen és egészségesen térjen vissza a házba. Pár pillanatra eszébe jutott, hogy legközelebb ad Melody-nak a véréből. Biztos, ami biztos alapon. Elvégre az ellenségeimet figyelembe véve minden okom megvolt, erre a véleményem szerint igazán szükséges óvintézkedésre, gondolta Klaus eltöprengve. Persze tisztában volt azzal a ténnyel, hogy feleségének ez egyáltalán nem fog tetszeni. De ha már megígérte azt, hogy mellettem marad, akkor nem bukhat meg ilyen kis semmiségen a dolog, határozta el magát az ős. Aki tényleg nem akarta azt, hogy ismét egyedül legyen és az egyedüllét fájdalmasan üres érzése ismét beköltözzön a mellkasába.
• Nekem mondod? – érdeklődte Kol grimaszolva lepillantva a hullákra. Egyáltalán nem lepte meg az, hogy bátyja ilyesmit tett. És itt merült fel számára a kérdés, hogy vajon Melody ismeri e Klaus ezen oldalát. Bár testvére azt állította, hogy feleségének a részéről nincsen félnivalója, azért ez egy olyan személytől, akit az indulatai igencsak sokszor elragadtak nem adtak száz százalékos garanciát. Persze Kol nem aggódott a lány miatt, de úgy vélte, hogy törődő rokonként kötelessége lesz elmondani neki ezt. Ami által majd véleménye szerint Melody ráébred arra, hogy mire is vállalkozott tulajdonképpen.
• Kol azt ajánlom neked egy ideig ne sértegess, mert a végén tényleg a koporsódban találod magad aggasztóan záros határidőn időn belül – nézett öccsére indulatosan Klaus és most tényleg lehetett látni, hogy a mai napra elege van. Először a reggel, amikor Rebekah volt szíves a fejéhez vágni azokat a dolgokat mely szerint a felesége elfogja őt hagyni, mivel nem érdemel mást. Aztán öccse pimaszága, ami bizonyos fokig még elment. Viszont Harry és Denis tette már egyáltalán nem volt elnézhető és ezért is ölte meg őket. Meg persze az is számított, hogy mérhetetlenül bosszantották őt. Most meg Kol ismét csak kezdte elölről az egész pimasz megjegyzés adagját és, ha valóban folytatni szándékozik - valamilyen elvetemült örültségnek hála - akkor csak és kizárólag saját magára vessen a következmények tekintetében.
• Nem teszed meg, mert akkor a többiek is velem együtt elaludnának – vetette ellen a fiatalabb ős hevesen és barna szemeit ingerülten összehúzva emelte fel a hullákról, hogy legidősebb most éppenséggel véres ruházatú testvérére tudjon pillantani.
• Ez is egy lehetőség arra vonatkozóan, hogy Finn-t kivonjam a forgalomból és hidd el, hogy nem elvetendő számomra ez bármi is legyen a következménye – rántotta meg a vállát Klaus nagyon is könnyedén és lehetett látni rajta, hogy tényleg megfordult a fejében ez és nem csak öcsét akarja fenyegetni ezzel. Bár abból már kezdett igazán elege lenni.
• Undok vagy – vágta rá Kol a házba csörtet.

Kol a nagy befelé tartó duzzogó sietségébe szinte, majdnem fellökte az onnan a heves veszekedés csillapítása miatt kisétáló Elijah-t. Szerencsére fiatalabb bátyja megtudott állni a lábai anélkül, hogy orra esett volna. Elvégre, hogy nézett volna ki, ha pont ő vizsgálja meg közvetlen közelről a márvány padlót, ami a Mikaelsson villa legtöbb helységébe borította a padlót. Elijah természetesen tisztában volt azzal, hogy öccse egyáltalán nem ellene törő orvtámadásnak szánta a heves és hirtelen kirobbant viselkedést. Egyszerűen ilyen volt. Próbálta megtudni Klaustól azt, amit akart, és mint ahogy az előre sejthető volt ezzel csak felingerelte legidősebb bátyát. Elijah a maga részéről bizonyos szinten értékelte legfiatalabb öccse próbálkozását, akkor is, ha lényegében nem tudott meg semmit sem. Viszont – és ez volt döntő többségben – nem szerette volna, ha Kol túlságosan messzire megy a faggatózással. Aminek se eleje, se vége nem volt. Bár a vége nyilvánvalóan a már ígért fehér tölgyfa hamujába mártott ezüst karó lett volna. Ami a mostani helyzetükben továbbra is megengedhetetlen és tűrhetetlen lett volna. Viszont Elijah teljesen tisztában volt azzal, hogy Klaus ezen fenyegetésével nem csak a levegőbe beszélt, hanem teljesen komolyan gondolta azt. Főleg, mivel hirtelen természete következtében gyakran elragadtatta magát. Akkor is, ha nem igazán kellet volna. Ezt Kol is tudta és ennek elkerülése érdekében viharzott be a villába azon belül is Melody nyomozó szobájába. Ugyani nem tett le arról a szándékáról mely szerint elmond egy-két dolgot a lánynak bátyjával kapcsolatban. Csakhogy az tényleg tisztában legyen a helyzet mibenlétével.

• Niklaus – szólította meg az érintetett Elijah röviden jelezve, hogy szeretne vele pár szót váltani. Egyrészt szerette volna megbeszélni négyszemközt is ezt az egész házasság dolgot. Melody okos volt és szép, mégis a magányossága fiatal kora ellenére majdhogynem ugyan olyan mértékű volt, mint a bátyjáé. Elijah úgy vélte, hogy Klaus és Melody tekintetében utóbbi lehet a kulcs. Vagy talán az is lehet, hogy szeretik egymást, rémlett fel Elijah előtt a gondolat egy pillanatra. Viszont még soha sem látta Klaust szerelmesnek és így nem volt mérlegelési alapja ebben a tekintetben. Másrészt tudni akarta mik is történtek mostanában Mystic Fallsban. És harmadrészt meg akarta védeni Kolt, nehogy Klaus tényleg megtegye azt, amit mond.
• Elijah nincs szükségem a nyugtatásodra úgyhogy, ha lehet most igazán kímélj meg tőle – jelentette ki Klaus morogván.
• Kol csak szeretné megérteni a helyzetet – kelt testvére védelmére a fiatalabb testvér, mint, ahogy azt korábban Rebekah esetében is tette.
• Nem, ő csak felbosszantani akar engem, ami őszintén mondhatom, hogy remekül sikerült neki, mint ahogy általában mindig – rázta meg a fejét az ősi hibrid ingerülten. – Te, pedig inkább kerítsd elő Esther-t és a vele bujkáló testvérünket, mert ez az eredménytelenség egyre jobban idegesít – tanácsolta és ez még az eddigieknél is erőteljesebb parancsnak érződött. - Megtennéd, hogy eltakarítod a hullákat? – tette hozzá, mintegy félvállról felvetve a kérdést, aminek megtételét igazán nagyon értékelte volna.
• Azt hittem, hogy azt szeretnéd, ha mással foglalkoznék – húzta fel a szemöldökét Elijah. Jelezve, hogy bátyja az előbb még azt akarta, hogy folytassa Esther és Finn keresését.
• Az a két másodperc már igazán oszt vagy szoroz, ha idáig nem találtál semmit… - szúrta oda Klaus morcosan és eléggé vádló hangon, aztán a festő szobájába vágtatott, mert úgy vélte, ha ismét készít egy képet, akkor az bizonyos szinten le fogja nyugtatni. És nagyon ajánlotta, hogy Amy és Frank jól végezzék a feladatukat, mert, ha nem, akkor még a mai napon még több fej fog elhullani.

A Gilbert házban Elena hatásosan drámai bejelentése után szinte néma csend támadt, amit a közlő szinte vigasztalhatatlan sírása tört csak meg. Elena ugyanis a teljesen bizonyos hatás elérése érdekében tovább folytatta a hamis zokogást. Közben két érzés viaskodott benne. Persze ezek egyike sem volt összhangban a bűntudatnak vagy a megbánásnak akárcsak egy picike morzsájával sem. Nem, a Gilbert lány egyáltalán nem bánta, hogy a terv megvalósítása érdekében fel kell áldoznia az egyik legjobb és legrégebbi barátnőjét, főleg, mivel véleménye szerint most már túlontúl veszélyessé vált számára. A két érzés közül az egyik azaz elégedettség volt. Mivel látta, hogy sikerült a számára legtökéletesebb hatást elérni és senki sem kételkedik abban, amit most mondott. Tudta, hogy most már csak rá kell vezetni őket arra, hogy nincsen más választásuk ebben a „borzalmasan kiborító” helyzetben, mintha megöljék a Forbes lányt. Aminek a kivitelezését tudta, hogy Damon teljesíteni fogja, vagy akár Ric is, ha feltétlenül szükséges. Amelyik végül is elvállalja azé lesz a dicsőség. Neki csak az volt a lényeg, hogy Caroline kikerüljön a képből. Méghozzá véglegesen és visszavonhatatlanul. A másik érzés az, pedig nem volt más, mint az ingerültség. Azért, mert Stefan továbbra sem volt mellette. Nem értette azt, hogy a fiatalabb Salvatore mégis hová tűnhetett, de elhatározta, hogyha előkerül, akkor éreztetni fogja, hogy vele nem lehet így bánni. Büntetlenül nem.

Bonnie erősen hitetlenkedet, mégis egyáltalán nem merült fel benne az a lehetőség mely szerint a hasonmás hazudna nekik, akkor sem, ha ezzel másik legjobb barátnőjük halálos ítéletében segédkezett. A boszorkány mind Elenát, mint pedig Caroline-t ismerte és gyerekkoruk óta voltak jó barátok, jobban mondva a lehető legjobbak. És a néha felmerülő hullámvölgyeik ellenére mindig is kitartottak egymás mellet. Azonban a helyzet változott. Caroline olyan döntést hozott meg - Elena közlése alapján - ami a boszorkányt teljes mértékben lesújtotta és tudta, hogy ezt neki úgy kell jóvátennie, hogy a szőke hajú vámpírlány helyett is ki fog tartani a hasonmás mellett. Némileg dühösnek, csalódottnak és elárultnak érezte magát. Valamint úgy vélte, hogy a barátságukra a természetfeletti világ tette rá azt a végelegesen visszafordíthatatlan pecsétet, ami ehhez a helyzethez vezetett.

Ric nem értette, hogyan is fordulhatna elő velük ilyesmi. Elvégre ismerte Caroline-t és nem tudta elképzelni róla, hogy az ilyen borzalmas dolgot cselekedjen, mint amilyen ez a kémkedés és árulás volt. Viszont ő sem vonta kétsége a Gilbert lány őszinteségét. Fájdalmasan ébredt rá arra, hogy újabb személyt került a rossz oldalra, mint ahogy Isobell is korábban. Úgy érezte, hogy ebből adódóan az ő kötelessége lesz az, hogy ezt helyreállítsa. Mármint megtegye a szükséges, bár kétség kívül fájdalmas végső lépést azért, hogy ez a kérdés teljesen lezáruljon.

Damon sok minden tudott Caroline-ról, de ezt egyáltalán nem feltételezte volna fel róla. Pedig ő aztán tényleg nem olyan személy volt, aki mindenkiről a lehető legjobbat feltételezi, jóhiszeműen elhiszi, és erősen bízik abban, hogy mindenki jó. Ezért aztán bizonyos mértékben hitte is meg nem is azt, amint Elena elmondott nekik. Hite azért, mert a Forbes lány nem az első vámpír lenne, aki elveszíti a fejét és olyan lépésre szánja el magát, amit egyébként nagyon nem lenne ajánlatos. És nem hite, mert Caroline mindig is jól viselte a vámpírrá válását és ezért mi oka is lett volna, annak, hogy hirtelen ellenük fordul, és ezzel együtt ellenük szövetkezik? Ezt valahogy nem tudta elfogadni. Ezért aztán úgy vélte, hogy minden előtt az lesz a legjobb, ha ő maga is utána néz. Biztos, ami biztos alapon. És, ha Elenának tényleg igaza van, akkor megteszi azt a lépést, ami ilyenkor valahogyan mindig rá szokott hárulni. Elvégre mindig kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát.

• Elena? – kérdezte Bonnie is némileg könnyesen és támogatóan átkarolta az érintett vállát, mert látta rajta, hogy mennyire lesújtotta őt az, amit közölnie kellett velük. Ami biztos nem lehetett egyszerű.
• Elena teljesen biztos vagy ebben? – adott hangot néminemű kételkedésnek Ric bizonytalanul. Őszintén elhitte, amit a hasonmás mondott, mégis volt némi kétely benne ehhez kapcsolódóan, amit egyszerűen nem tudott elűzni magából.
• Igen, Stefannak is mondtam, hogy mostanában Caroline egyre több időt tölt azzal, hogy engem követett és kutat utánam. Annyira ijesztő és borzalmas dolog, először én magam sem akartam elhinni… - sírta Elena és úgy tett, mint, aki próbálja összeszedni magát, és nem megy neki a fájdalomtól, ami rá nehezedett az elmúlt időszakban. Holott ebben a pillanatban legszívesebben a mindig is naiv történelem tanár képébe röhögött volna, de nem akarta lebuktatni magát. Nem most. Egyértelműen nem a célegyenesben, amikor már olyan sok veszíteni valója volt.
• Tudtam, hogy mostanában furcsa volt, de az árulás még a részéről is meredek és abszurd lenne – jegyezte meg Damon lassan és vontatottan taglalva a szavakat jelezve, hogy kissé szkeptikus ebben a kérdésben. Valahogy nem hitték volna róla, hogy pont ő fog kételkedni. Elvégre, amikor Elena mondott valamit, akkor azt szinte szó és gondolkodás nélkül megtette. Na jó azért bizonyos szinten eltöprengett a miérteken. Mert nem szerette, ha mások ugráltatták őt. Legyen erre bármi okuk is. Elenának azért bizonyos fokig elnézte. Persze a gúnyos megjegyzések, akkor sem hiányoztak csak a szokásos él nem társult hozzájuk. Most azonban az eddigieknél is jobban eltöprengett. Mert nem értette Caroline miért is árulta el őket és ez zavarta. Ugyanis egyszerűen tudni akarta mi oka is volt arra, hogy velük szemben megtegye ezt az ostobaságot. Elvégre tudhatta volna, hogy előbb vagy utóbb le fog bukni.
• Szerinted kitalálnék ilyet?! – kérdezte Elena bánatosan és némileg sértetten. Utóbbi persze a többiek számra teljesen egyértelmű volt. Mivel az idősebb Salvatore ezzel nagy részben a hasonmás őszinteségét kérdőjelezte meg. Nem is annyira szándékosan, mivel tőle egyébként sem vártak mást. Mármint Elenával szemben azért mégis. Elvégre nyílt titokban számított az, hogy a vámpír szerelmes a hasonmásba, így ez a kérdés, ami mással szemben szokásosan gúnyos lett volna, most egyszerűen csak tapintatlan és hallatlan volt.
• És Stefan és te miért nem mondtátok el nekünk előbb? – tudakolta Damon érdeklődve, mint, aki nem is vette észre, hogy az előbb, mint mondott.
• Nem akartunk megijeszteni titeket… - szipogta a Gilbert lány szomorúan mentegetőzve és őszintesége érdekében a vámpír szemébe nézett. Tehát konkrétan a szemébe hazudott és már rég túllépet azon, hogy ez hátráltassa őt, sőt még bizonyos szinten szórakoztatta is.
• Mert biztos ez lett volna az első reakcióm, ha ezt megtudom. Vagyis megrémülök a történtek következtében – mondta az idősebb Salvatore ironikusan.
• Igen, Damon tudjuk, hogy megölted volna, viszont mi jobb esetben sem szoktunk olyan kegyetlenek lenni, mint te – célzott Ric arra, hogy a vámpír régebben képes volt feláldozni Stefan legjobb barátját. Lexi-t azért, hogy saját magát mentse.
• Köszönjük az érdemi hozzászólást Ric – vigyorodott el Damon gunyorosan és részint önérzetesen.

• Elena én annyira… - kezdte Bonnie, aztán zavartan elhallgatott. Egyszerűen szavakba sem tudta foglalni a csalódottságát. Fájt az, amit Caroline tett és szeretett volna segíteni rajta ezzel egyetemben. Mégsem tudott tenni ellene semmit. Egyszerűen nem ment. Nem azért, mert nem volt hozzá ereje, mert lett volna. Inkább csak nem akarta. Valahogy úgy érezte, hogy ez a csalódott érzés nem most kezdődött. Hanem, akkor, amikor Caroline vámpírrá változott. Tudhatta volna, hogy egy olyantól, mint ő nem számíthat másra.
• Tudom, Bonnie én is sajnálom – válaszolta Elena szokásos kedvességével és visszaölelte a boszorkányt. Tudta, hogy adott esetben, vagy ha minden a terv szerint alakul, akkor még nagyon is szüksége lesz a Bennett boszorkány támogatására és éppen ezért bánt vele így. Mert nem szerette volna, ha esetleg olyan személyek kaparintják meg Bonnie erejét - akik ártó szándékkal fordulnának felé - és ennek következtében, akár hátrányos körülményekkel is járhatott volna számára, amit természetesen egyáltalán nem akart kipróbálni. Ugyanis a látszat ellenére nagyon is könnyedén vetett oda másokat maga helyett, akkor, ha az feltétlenül szükséges volt. Vagy adott esetben akkor is, ha nem kellett volna.
• És kivel szövetkezett valami teljesen ismeretlen személlyel? Vagy esetleg Esther-el? Vagy a drága ősökkel? – sorolta a lehetőségeket az idősebb Salvatore. Utóbbi azért annyira nem lett volna halálos bűnnek számító. Tekintve, hogy a Tanács Tagjainak meggyilkolása miatt ő is úgymond szövetkezett Elijah-val. Meg Melody-val, de utóbbi azért még kérdéses volt. Úgy vélte, hogyha újabb bizonyíték vagy hulla merül fel, akkor majd eldönti, hogy mihez is kezdjen a lány ötletével. Addig is inkább hanyagolta ezt a kérdéskört.
• Nem tudom – rázta meg a fejét Elena elkeseredetten jelezve, hogy véleménye szerint rájuk nézve egyik sem lenne kedvező.
• Hát ez egyszerűen remek – forgatta meg a szemeit Damon cinikusan.
• Biztos meg tudjuk vele beszélni – vetett még fel Ric, mintegy utolsó mentsvárként. Egyszerűen nem akarta megölni Caroline-t. Bizonyos szinten hitt abban, hogy megmentik őt valahogy.
• Nem, egyáltalán nem. Attól tartok már véglegesen elvesztettük őt és nincsen más választásunk, minthogy megállítsuk mielőtt bántana valakit – közölte Elena határozottan a véleményét, aztán ismét sírásban tört ki. Nagyon ajánlotta, hogy ha már ennyit fáradozott, akkor most már öljék meg neki a vámpírlányt.
• Caroline soha sem bántana senkit – motyogta Bonnie is bizonytalanul, mert Ric felvetése felélesztette benne a sok baráti emléket, csevejt, amit a lánnyal folytatott. Kisgyermekkoruk óta voltak a lehető legjobb barátok. Amit nem lehetett egyszerűen csak úgy figyelmen kívül hagyni, akkor sem, ha Caroline elárulta őket.
• Bonnie Caroline vámpír emlékszel? Jobb, ha mi lépünk előbb, minthogy tegye ezt helyettünk ő és a végén még bántana minket valahogyan – érvelt a hasonmás szigorúan tudva, hogy a boszorkány számára ez mindig is érzékeny pontnak számított.
• Elena ez most fájt! – helyezte a szívére a kezét Damon a drámai hatás elérése érdekében.
• Megérdemelted – vágta rá a történelem tanár hevesen.
• Köszi, Ric, én is szeretlek… - fintorodott el az idősebb Salvatore.

• Akkor, ha megbocsátotok van egy kis dolgom a Forbes ház körül – közölte Damon fölényesen. Ő személy szerint úgy vélte, hogy kissé talán kényelmetlen körülmények között elbeszélget a szőke hajú lánnyal, vagy még mindig ott volt az a lehetőség mely szerint Elena kérése alapján megöli őt. Utóbbi sokkal valószínűbbnek hatott. És valahogy tőle egyébként is mindenki ezt várta el. Nem is értem, hogy miért, gondolta a vámpír irritáltan. Nem úgy, mint Stefan-tól, a gáncs nélküli lovagtól. Aki biztos Caroline védelmére kelt volna és makacs, valamint önfejű módon tiltakozott volna a megölése ellen. Persze teljesen eredménytelenül, mert számomra az ő szava már nem ér valami sokat. Legalábbis nem annyit, mint régen. Damon ezt némileg keserű szájízzel konstatálta. Egykor ő és az öccse elválaszthatatlanok voltak, most azonban más túl sok minden állt közéjük. Katherine, aztán pedig Elena. A vámpírrá váláson talán még túltette volna meg az idősebb Salvatore. De a két szeretett nő nem. Akik közül mindkettő Stefan-t választotta. Mégis érzése szerint hozzá ugyan úgy vagy adott esetben talán még jobban is vonzódtak. A vámpír inkább elűzte ezeket a gondolatokat a fejéből. Elvégre most nem ér rá arra, hogy pocsékba ment családi gondjaival törődjön. Elena testi épsége, vagy ha adott esetben a most meglévő dologra tekintettel a felmerült lelki problémák kerültek volna szóba, akkor talán az én drága jó öcsém saját maga ölte volna meg Caroline-t. Elvégre Stefan néha annyira, de annyira egyszerűen viselkedik. Bár azért nyilván a lehető legvégsőkig kitartott volna Caroline ártatlansága mellett. Igaz, hogy Elena azt mondta, hogy Stefan már belátta annak valószínűséget mely szerint Caroline bűnös. Érdekes, gondolta Damon eltöprengve. És valahogy az jutott eszébe, hogy Elena mennyire erős meggyőző erővel bír Stefannal szembe. Tekintettel arra, hogy öccse a hasonmás első füttyére cselekedett volna az ősökkel szemben nem törődve a következményekkel. Mint, ahogy azt az Esther példa is teljesen, tökéletesen és rájuk nézve minden valószínűség szerint baljóslatúan mutatja.
• Veled tartok – jelentette ki Ric nagyon is határozottan. Annak ellenére is, hogy kezei kissé remegtek az elfogyasztott alkohol mennyiségnek hála, bár legalább még nem volt kettős láttása. Az már tényleg kínos lett volna. Azonban a hangján és a szemén egyértelműen lehetett látni azt a sziklaszilárd döntést, ami alapján kifogást egyáltalán nem fogad el ezzel kapcsolatban. Nem, mintha legjobb barátja ellenkezni akart volna. Bonnie magába roskadva bánkódott a véleménye szerint eddig is eleve várható végkimenetel miatt. Elena meg alig bírta visszatartani heves és buzgó helyeslését ezzel kapcsolatban. Elvégre két támadó sokkal jobb, mint egy. Nem, mint külön-külön nem bírtak volna el vele. Egyszerűen így sokkal jobban az ellenőrzése alatt tudta tartani őket. Nehogy még egy hiba csússzon a tervébe.
• Tényleg? Önszántadból? – csodálkozta az idősebb Salvatore piszkálódva. De örült az esélynek, amiben ő azt látta, hogy újra barátok lehetnek és minden korábbi nézeteltérésüket figyelmen kívül hagyják és megbocsátják a másik indokolatlanul agresszív és mérges viselkedését.
• Caroline miatt – mondta Ric barátságtalanul, mellyel azt szerette volna közölni, hogy ettől még nem fog megbocsátani a vámpírnak.
• Hát persze, tudom, hogy aggódsz értem – vigyorodott el Damon.
• Én aztán nem… - tagadta Ric mély meggyőződéssel. Aztán a szobájába ment a cuccaiért.
• Bonnie hazakísérlek rendben? – kérdezte Elena gondoskodóan.
• Köszönöm Elena – sóhajtotta a kérdezett letörten és lehetett látni, hogy szüksége van a hasonmás társaságára, hogy az ő segítségével átvészelje ezt a nehéz időszakot.
• Nincs mit… - mosolyodott el a Gilbert lány gondoskodóan.

• Damon egy szóra – tette hozzá a hasonmás és a nappali sarkába vonult, hogy bizalmasan tudjon beszélgetni az érintettel.
• Igen, Elena? – kérdezte Damon kíváncsian felhúzva a szemöldökét és várta, hogy Elena elmondja, hogy pontosan mit is akar tőle ebben a pillanatban, vagy ha lehet, akkor úgy teljes egészébe.
• Sajnálom, hogy az előbb olyan csúnyán rád kiáltottam és a vámpíros említést is csak… annyira megviselnek a történtek – mondta a hasonmás a vámpír karjára téve a kezét, és bizalmasan simogatta azt. Ezzel is éreztetve azt, hogy mennyire fontos is neki az a tény, hogy Damon megbocsásson neki, és ne haragudjon rá semmi miatt.
• Stefan biztosan jobban viselte és támogatott volna, mint ahogy én teszem – válaszolta az idősebb Salvatore méltóságteljesen és némileg keserűen, de a kezét nem húzta el, mert minden ellenére a szeretett nő gyöngéd érintése megenyhítette őt.
• Ez nem igaz és most nem is őt bántottam meg, hanem téged – mondta Elena úgy téve, mint aki önmagát hibáztatja a helyzet miatt és nagyon is a szívén viseli Damon és Stefan sorsát is.
• Ez általában valahogy mindig így van, bárhogy próbálod is tagadni – rántotta meg a vállát a vámpír úgy téve, mint aki már megszokta ezt.
• Őszintén sajnálom, de tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám, és nem szándékosan vagyok veled ilyen – mosolyodott el Elena bájosan.
• Hát persze – bólintotta Damon jelezve, hogy elhiszi, amit a hasonmás mond neki.
• Klaus házassága is annyira félelmetes. Megtudtál már valamit arról a ribancról? – kérdezte kíváncsian és szinte az utolsó mondatott undorodva köpte.
• Ribancról? – ismételte meg az nyilvánvalóan Melody-ra vonatkozó nagyon is erős jelzőt a vámpír. Ő nem vélte, hogy a lány az lenne. Főleg úgy, hogy tisztában volt a lány ősével.
• Nem szimpatikus – hebegte Elena és lesütötte a tekintetét.
• Értem – felelte Damon, de egyáltalán nem hitte, hogy csak ennyiről van szó.
• Szóval? – erősködött a hasonmás.
• Még semmit, jobban lefoglalnak a gyilkosságok – hazudta Damon szemrebbenés nélkül. És igazán nem értette, hogy Elena miért is érdeklődik ennyire Klaus felesége iránt.
• Azért szerintem, majd néz utána – vetette fel a Gilbert lány kedvesen, törődően, jelezve, hogy ez az ő érdeküket szolgálja.
• Tudod, hogy azt szoktam tenni – biccentette Damon.
• Damon, ne várakoztass tovább, mert itt hagylak – hallották meg ekkor Ric felszólítását.
• Ric azért ne fenyegetőzz – gúnyolódott az idősebb Salvatore és barátja mellé sietett.
• Nem is, mert az a te szokásod, vagy várj te nem viccelsz, hanem csak kitöröd a legjobb barátaid nyakát – pufogta a történelem tanár.
• Látom visszatért a humorérzéket. Örülök neki, viszont attól tartok, hogy még nem az igazi – jelentette ki Damon és hátba veregette legjobb barátját, aki ezért vetett rá egy mérges pillantást. Aztán egymás mellet sétálva elindultak a Forbes ház felé. Az idősebb Salvatore néha oldalról megtámogatta egy kicsit legjobb barátját, akinek lépései már kissé imbolyogtak az elfogyasztott alkohol mennyiség miatt. Közben a vámpír nem tudta kiverni a fejéből azt a momentumot, amikor egy futó elégedett vigyort látott volna átsuhanni Elena arcán Caroline árulásának közlése után. Talán képzeltem…