5. fejezet

A szükség és az ösztön találkozása

 

„Vannak olyan helyzetek, amelyeket csak ösztöneink fognak fel, de értelmünk nem tud rájuk magyarázatot adni.” Alexandre Dumas

Melody pár percig csak pislogni volt képes aztán elnevette magát. Egyszerűen nem hitte el, hogy a természetfeletti világ legrettegettebb ősi vámpírja az előbb azzal az abszurd ötlettel állt elő, hogy legyen a felesége. Persze értette, hogy Klaus nem puszta szívjóságból akarja miatta eldobni az agglegény életet, hanem azért, hogy ne legyen egyedül. Mégis ennek ellenére soha nem hitte volna, hogy ilyesmire sor kerülhet, bár valahol mélyen bizonyos szempontból jól eset neki, mert egy apró remény felcsillanását látta benne. Ez nem olyan volt, mint amit attól kapott, aki felajánlotta neki a vámpír létet. Más volt a személy és a helyzet is. Már nem akart annyira kétségbeesetten elmenekülni a haragtól és a fájdalomtól. Viszont továbbra is egyedül volt, amit tényleg nem tudott orvosolni semmivel. És Klaus ajánlatta ebből a szempontból valóban kedvezőnek tetszett.

• A kérdésemet a szituáció ellenére nagyon is komolyan gondoltam – jegyezte meg Klaus ridegen. Tudta, hogy ez az egyetlen megoldás, amibe a lány úgy érezheti, hogy ők ketten egyenlő felek és így aztán tényleg betartják majd a szavukat úgy, ahogy más esetben talán soha sem tennék. Igaz, hogy Klaus mindig is becsületesnek gondolta magát, higgyenek róla akármit, mert amit ő egyszer megígért az úgy is volt és maradt is. És régen, amikor még adtak az emberek szavára akkor elég volt ennyi is. Viszont ma már egyre kevesebbet ért az adott szó és írásban kellet rögzíteni, hogy mindenki betartsa azt, amit megígért. Tehát a hibrid ennek kapcsán úgy vélte ez egy remek megoldás mindkettőjüknek. Ráadásnak, ha összeházasodnak – amit azért Klaus a lány reakciója ellenére egyre valószínűbb és ragyogóbb ötletnek tartott -, akkor az összes tulajdonában lévő ingatlan a lányé is lesz. Ergo csak és kizárólag az jöhet és mehet majd a házába – vagyis a közös házaikban -, akit Melody az ő szavára behívna. Ez azért igazán kényelmes megoldás lett volna a hívatlan látogatók távoltartása érdekében, ami tényleg hasznosnak számítana. Persze nem volt ostoba és tisztában volt azzal, hogy a lány nem fog ennyire könnyen teljesíteni, amit kér, de ő bizonyos szempontból kompromisszumképes volt. Már amennyire tőle telet.
• Nem tudom, hogy te mit gondolsz, de szerintem ez őrültség – csóválta meg a fejét Melody továbbra is hitetlenkedve, aki végre abbahagyta a nevetést. Főleg mivel a helyzet nagyon is kínossá vált.
• Szerintem meg egy visszautasíthatatlan házassági ajánlat, ami tényleg sok mindent megoldana számodra is és számomra is – vont vállat Klaus és eltűrte a lány szemébe hulló szőke fürtjeit, hogy a kék szemekbe tudjon nézni. Nem akarta megigézni, mert szórakoztatta az, hogy dacolt vele, mégis értékelte volna, ha komolyan veszi, amit mondott. Nem tudom kik, lehettek azok, akik beavatták őt a természetfeletti világba, de egyszerűen ilyen pocsék munkát végeztek, bár ez akár annak is betudható, hogy Melody-ban nagyobb a kitartás a saját véleménye iránt, mint az önfenntartási ösztön. És ez igazán lenyűgöző, gondolta az ős szórakozottan.
• Én nem akarok vámpír lenni – sziszegte most már mérgesen a lány.
• Ki beszélt itt a vámpírrá válásodról? – húzta fel a szemöldökét a hibrid.
• Higgyem el, hogy nem tennél azzá? – nézett gyanakodva Klaus zöld szemeibe Melody. Mivel a „Nem hagyhatsz el soha” rész nagyon erre hajlott.
• Az előbb mondat, hogy nem akarsz az lenni. Vagy talán meggondoltad magad? – érdeklődte az ős. A lány erre hevesen megrázta a fejét.
• Nem akarok vámpír lenni – szögezte le Melody kereken.
• Na látod és én ezzel kapcsolatban nem is, mondtam semmit. Viszont, ha esetleg később meggondolnád magad csak egy szavadba, kerülne és átváltoztatnálak – helyezte egyik kezét a lány nyakára, és bár nem volt bántó a gesztus, hanem csak cirógató Melody-t mégis kirázta a hideg.
• Szerintem inkább menj és keress magadnak valakit, aki vevő erre az egész házasságos dumára – mondta Melody, aki próbálta ismét eltolni magától Klaust. Természetesen teljesen sikertelenül.
• Miért keresnék mást, amikor itt vagy te? Tudsz a vámpírokról, ami azért nagyon megkönnyíti a helyzetem. Ez a szembeszegülős dolog is szórakoztató. Ha velem tartanál nem lennél egyedül, ezt teljesen garantálni tudom neked. Én személy szerint élvezem a társaságot… minden értelemben. Kell ennél több egy házassághoz? Mert szerintem rosszabb is lehetne – fejtette ki a saját álláspontját hibrid.
• Szerintem meg nem tudsz rólam semmit és egyszerűen csak ágymelegítőnek, akarsz én meg abból köszönöm, szépen nem kérek – rázta meg a fejét a lány nagyon is dacosan ezzel is kimutatva, hogy véleményéből egyáltalán nem szándékozik engedni.
• Az előbb mondtam, hogy nem ágymelegítőnek kellenél. Lehetnél a partnerem. Az egyedülléttel, ketten együtt, sokkal könnyebben megbirkóznánk, mint külön-külön. Mindenestre szeretném, ha megfontolnád az ajánlatom. Ha így lenne, akkor hívj fel és megbeszéljük – írta le a telefonszámára az egyik szalvétára Klaus. Majd egy pillanat alatt felöltözött és távozott is. Tudva, hogy a lánynak kell adni egy kis gondolkozási időt, amivel kapcsolatban száz százalékig azon a véleményen volt, hogy sikeresen fog eltelni. Melody miután a hibrid elment pár percig még a szalvétára írt telefonszámot nézte.
• Még csak az kéne – csóválta meg a fejét végül és inkább neki látott annak, hogy eltüntesse a hibrid nyomait a lakásából.

Ez idő alatt Mystic Fallsban is zajlott az élet, elvégre nem áll meg csak azért az idő, mert Klaus nem tartózkodik odahaza, bár azért a városiak egy kissé megkönnyebbültek. A Salvatore panzió szinte teljesen kihalt volt. A szinte az egyik tulajdonost, Damon Salvatore-t rejtette. Aki az ágyában heverészet és éppen legszebb álmát aludta. Azonban nem tudta nem észrevenni az egyre hangosabbá váló csörgést, ami csak arra emlékeztette őt, hogy valaki már megint nem bír ki nélküle egy kis időt.

• Komolyan már lassan senki sem tud élni nélkülem – dohogta csukott szemekkel és „Csak azért sem” alapon nem vette fel a telefont, hanem hagyta hadd csörögjön tovább. Azonban úgy látszott, hogy az egyáltalán nem szándékozott elhallgatni, jelezve a hívó fél nagyon is kitartó mivoltát. Végül idegesen kitapogatta a készüléket és a hívás fogadásához szükséges gombot megnyomva a füléhez illesztette a mobilt. – Mi van?! – ripakodott rá az illetőre, mivel ebben a helyzetben egyáltalán nem érdekelte az, hogy vajon is lehet a „zaklatója” és mégis mit akar pont tőle, hanem csak el akarta küldeni melegebb éghajlatra az illetőt.
• Neked is jó reggelt Damon – szólalt meg Elijah tárgyilagosan, ugyanis ő volt a hívó fél. Hangjából érezhető volt egy kis nehezményezés azért, mert az idősebb Salvatore nem méltóztatott eddig felvenni a telefont és a hangnem sem volt számára igazán megfelelő. Viszont Damon-től nem is igazán várt mást.
• Elijah? Te meg mit akarsz? – nyitotta ki az egyik szemét kínlódva a vámpír, majd mivel a nap pont belesütött a szemébe így vissza is zárta. Azonban már túl késő volt és egyértelműen visszafordíthatatlanul felébredt. Csodálatosan indul a reggel mondhatom…, gondolta magában bosszankodva.
• Tudod, értékelném, ha nem úgy beszélnél velem, mint ahogy teszed – jegyezte meg az ős nyugodtan, ám mégis eléggé sértetten.
• Oké, most képes voltál csak azért felkelteni, hogy ezer éves létedre durcás óvodást játssz? Azt hittem ez a testvéreid reszortja és nem a tiéd – ciccegte Damon gúnyosan.
• Természetesen nem ezért hívtalak, csak a modorod miatt szükségesnek éreztem ezt is megemlíteni – válaszolta Elijah kimérten. Az idősebb Salvatore pedig várt, hogy az ős, akkor a kis szidása után – amit Damon természetesen elengedet a füle mellet - elregélje neki, hogy mi is a probléma, amit már a „Nagy Elijah Mikaelsson” sem tudd megoldani.
• És? – kérdezte végül szem forgatva a vámpír, mivel a vonal másik végén lévő személy nagy hallgatásba burkolózott. Ami azért őt ismerve nem igazán lehetett valami nehéz dolog. Tekintve, hogy Damon még nem látott Elijah-nál nyugodtabb személyt a Földön. Legyen szó, akár vámpírról, akár emberről vagy más természetfeletti lényről.
• Tudomásomra jutott és Niklaus is említette, hogy a tanács tagjait mostanában különösen halálos balesetek érik és, hogy te foglalkozol ezek kiderítésével – árulta el nagyon is sürgős hívásának okát az ős.
• A Mystic Fallsi rendőrség nem igazán áll a helyzet magaslatán, de valahogy az egyébként sem sikerül nekik soha, ezért aztán olykor besegítek nekik. Tudod a csapat szellem meg miegymás – árulta el Damon. Nem tagadva, hogy valóban így van. – Csak nem segíteni szándékozol? – tette hozzá érdeklődve és tudta, hogy ezzel akár felcsillant számára a lehetőség, hogy mégis találjon magának egy segítőt. Aki bár nem a nagy gonosz hibrid, hanem az öccse, aki azért mégis egy ősi vámpír. Damon úgy vélte, hogy nagy választási lehetősége úgysincsen és akár még hasznára is válhat a dolog.
• Lehetséges – érkezett az akár igen, akár nemet is jelenthető válasz a szokásos nyugodt stílusban.
• Oké, szóval, akkor mit akarsz, ha nem ezt? – kérdezte az idősebb Salvatore nyersen várva, hogy akkor mégis mit akar tőle az ős.
• Értesültem arról, hogy segítségre van szükséged és szeretném, ha minél előbb megoldanád az ügyet – jegyezte meg Elijah.
• Nos, addig, amíg nem én, Ric vagy talán Stefan kerülünk sorra addig semmi gond, bár akkor legalább elbírnánk kapni a tettest, ha megpróbálna minket megölni – hümmögte Damon az eszébe jutó lehetőségre.
• Alaric, gondolom a Gilbert családot képviselni a tanácsban – jelentette ki Elijah.
• Ja, úgy vélte így helyes – forgatta meg a szemeit Damon legjobb barátja ezen gondolata miatt, de végül úgy vélte, hogy azért ez nem olyan nagy hátrány a számukra.
• Véletlenül nem láttad mostanában Niklaust? – kíváncsiskodott az ős óvatosan hátha a vámpír tudja, hogy ki volt testvérével lévő lány. De azért ilyen nyilvánvalóan nem állt szándékában rákérdezni.
• A kedves bátyádat, akkor láttam utoljára, mikor átmentem hozzá az ügy kapcsán és jószerivel szavakkal dobott ki a házából. Azóta olyan, mint a mesékben, hol volt, hol nem volt és Mystic Fallsi közéletét igencsak hanyagolja valami miatt – érkezett a felelet. Klaus jelenlétének a majdhogynem teljes hiánya tényleg furcsa volt. Damon úgy vélte, hogy az ős készül valamire, de azért remélte, hogy a drága ősanyuci ellen és nem ellenük, mivel egy mérges Klaus veszélye most tényleg egyáltalán nem hiányzott még a nyakába a többi dolog mellé.

• Értem, a balesetre visszatérve van már gyanúsítottad? – érdeklődte az ős. Damonhöz hasonlóan ő is sejtette, hogy testvére készül valamire, ami nyilván igazán hatalmas dolog lesz, de mivel most jobb dolga is akadt, minthogy ezt kiderítse így most inkább a tanácstagok ügyére és az Esther problémára összpontosított. Ugyanis értékelt volna már azt, elkapják a tettest, hogy utána tényleg minden erejével az Esther és Finn dologra tudjon koncentrálni. Persze most is minden tőle telhetőt megtett ezért, de sokkal jobban örült volna, ha Mystic Fallsban nincsen semmi gond. Legalábbis olyan, ami elfajulva - ennek a lehetősége az ő esetükben mindig fennállt - a testvéreit is érintheti, akikkel továbbra is össze voltak kötve. Az összekötésnek csak azaz egy haszna van, hogy tudom mindegyikük jól van, gondolta Elijah, ugyanis anyjuk nagyon is bosszúszomjas visszatérés miatt erősen aggódott testvérei épségének érdekében.
• Te most akkor komolyan erről akarsz csevegni velem? – grimaszolta Damon. Aki most már tényleg nem értette, hogy az ős mit is akar és hajlott arra, hogy a másik csak unatkozik és jobb elfoglaltsága nem lévén őt hívta fel. Tudhattam volna, hogy rossz őst választok, de Elijah eltűnt, mint a kámfor és pár kérdés miatt nem fogok utána kajtatni. Viszont most beszélünk, és igazán tudhattam volna, hogy a legjobb az lesz, ha saját magamra hagyatkozok és nem másra, mert ennek szerintem se füle, se farka nem lesz, gondolta a vámpír.
• Talán lenne valami más, amiről szót kéne ejtenünk? – kíváncsiskodott az ős a maga merev stílusában. Damon kissé morcosan hallgatott. – Én is így gondoltam. Egyébként tényleg nagyon örülnék neki, ha minél előbb sikerülne megoldani ezt a problémát tekintve, hogy most más dolgunk is akad ezen kívül – jegyezte meg Elijah.
• Dolgunk? Mi ez a királyi többes? – csodálkozta az idősebb Salvatore.
• Damon, reméltem, hogy elkerülhető, de úgy látom emlékeztetnem, kell téged arra a nagyon is fontos tényre, hogy a te testvéred volt az, aki ránk szabadított Esther-t, és ehhez kapcsolódóan tudnod, hogy az ősboszorkány nem az a hálásfajta – fejtette ki Elijah az ezzel kapcsolatos álláspontját. Mivel attól, hogy az anyja lényegében megkímélte Stefan-ékat – amire nyilván Elena segítsége miatt volt szükség - ettől függetlenül, ha esetleg Esther tenne valamit ellene és a testvérei ellen, akkor utána könnyen a Salvatore-ok lehetnek a következő célpontjai. Elijah tisztában volt azzal, hogy az ilyesmit jobb előre leszögezni annak érdekében, hogy mindenki kellőképpen érezze a helyzet súlyosságát.
• Pont, mint a gyerekei – morogta Damon.
• Parancsolsz? – érdeklődte az ős és hangja ezúttal már valódi indulatokat rejtett. Nem tetszett neki, hogy a vámpír az anyjához hasonlítja őt és a testvérei is. Mivel minden rossz tulajdonságuk ellenére ők soha sem árulták volna el ilyen szinten egymást, főleg nem úgy, hogy abba a másik véglegesen belehaljon. Természetesen olykor-olykor voltak aggasztó veszekedéseik, de annyira súlyosak soha sem.
• Az üggyel kapcsolatban igazán ne aggódj, előbb-utóbb megoldom, ha lehet és mert ennyire szükségesnek érzed, akkor legközelebb valami emberibb időben telefonálj tekintve, hogy nem mindenki kell reggeli teaidőhöz igazítva az óráját – mondta még az idősebb Salvatore és letette a telefont, mivel már igazán elege lett a társalgásból. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Elijah-nak igaza van és ez nagyon is bosszantotta őt. Morcosan felöltözött és úgy vélte, hogy átmegy a Gilbert házba. Remélve, hogy valaki végre hajlandó lesz segíteni neki. Persze sajnos tudta, hogy használhatatlan idiótákkal van körülvéve és a talán kivételt képező Ric még mindig haragszik rá. Elijah a vonal másik végén egy fáradt sóhajjal konstatálta a búgást, ami a hívás megszakítását volt hívatott kifejezni. Tudta, hogy Damon esetében csak úgy tud egyről a kettőre jutni, ha elmondja neki a nagyon is kemény valóságot. Ismerve, hogy a vámpír gúnyos természete ellenére mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megvédje a barátait Esther-től ennek első lépése pedig remélhetőleg az lesz, hogy minél előbb megszabadul a Mystic Fallsi tanácsot támadó sorozatgyilkostól.

Klaus győzelmének teljesen tudatában lépett be a Mikaelsson villába. Tudta, hogy Melody elfogja fogadni az ajánlatát és akkor végre ezer év után nem érzi majd magát egyedül.

• Frank – kiáltotta hibridje nevét, aki egy pillanat múlva már mellette is ált készségesen várva a parancsot. Ezt szerette Frankben, hogy a felé mutatott kötelesség tudata nem csak álca volt. Hanem a férfi tényleg nagyon jó segítője volt. Persze csak akkor, amikor nem hallgatott el olyan fontos információkat, mint mondjuk, hogy az egyik testvére felhívta és megbízta egy potyaküldetéssel.
• Miben segíthetek neked? – kérdezte a hibrid kötelesség teljesen.
• Keresd nekem a többiek közül egy lehetőleg normális hibridet és hozd ide – rendelkezte Klaus.
• Természetesen – válaszolta Frank. Bár kíváncsi pillantást vetett az ősre ennek ellenére mégsem kérdezte meg, hogy miről is van szó. Pont úgy, ahogy egy jó segédhez illik. Aztán már el is tűnt, hogy teljesítse feladatát.
• Ha a többiek is ilyenek lennének, mint ő, akkor már megérte volna a fáradozást az átváltoztatásuk – mormolta Klaus, aztán vállat vonva a dolgozószobájába vonult. Ugyanis minél előbb meg kellet szerveznie egy esküvőt. Nem gondolta, hogy valami nagy és puccos alkalmat kéne szervezni, akkor sem, ha most nősül meg először. Úgy vélte a meghívottak sem lesznek sokan, vagyis csak Frank és az a hibrid, akiért volt szíves elmenni a férfi. Így aztán ők ketten legalább a tanúk kötelességeit is elláthatják. Testvérei jelenléte a mostaniak fényében nem igazán lett volna kívánatos, így úgy gondolta, hogy őket majd később értesíti erről. Legjobban azon mulatott magában, hogyan is fognak reagálni erre a Mystic Fallsi kis csapat és a rokonai. Már persze akkor, ha előbbiek képesek lesznek rá is figyelni Elena hatalmas problémáin kívül. - Kelleni fog egy olyan személy is, aki levezeti a szertartást – mormolta elmerengve. Aztán eszébe jutott egy nagyon jó lehetőség. Az egyik boszorkánymester, akit ismert egy személyben volt anyakönyvező is és nem meglepő módon pont tartozott neki egy szívességgel. Természetesen nem ő volt az első és nyilván nem is az utolsó, aki beleeset ebbe a szitába. Ezért aztán az ős már fel is hívta a Los Angeles-ben élő Max-et.
• Klaus? Miben lehetek a segítségedre? – érdeklődte a boszorkánymester tiszteletteljesen.
• Max ugye jól emlékszem, hogy tartozol nekem? – válaszolta kérdéssel a kérdésre a hibrid célzatosan emlékeztette a férfit a dologra, ha esetleg elfelejtette volna. Bár Klaus kételkedett abban, hogy nem emlékezne rá.
• Természetesen így van – adott igazat az ősnek Max, akinek esze ágában sem volt dacolni vele, főleg úgy, hogy tudta mi is lenne, akkor a sorsa.
• Holnap szeretnék elmenni hozzád, és akkor megválthatod a szívességet, amivel tartozol – vetette fel a lehetőséget Klaus, de csak tényközlésnek szánta a mondandóját. Mivel fejben már mindent eltervezett.
• Legyen, ahogy óhajtod – felelte a boszorkánymester. Az ős az eredménytől elégedetten lette a telefont. Közben Frank is megérkezett magával hozva Harry-t, aki csak nemrég lett hibrid.
• Holnap legyetek Los Angelesben, és ha lehetséges, vegyetek fel magatokra öltönyt, ami illeni fog az alkalomhoz – jegyezte meg Klaus.
• Milyen alkalomhoz? – kérdezte Harry kíváncsian. Frank mellette megcsóválta a fejét jelezve, hogy ők itt nem kérdeznek, hanem csak válaszolnak és csak akkor, ha kérdezik őket.
• Azt majd ott meglátjátok – válaszolta Klaus mérgesen. – Most menjetek – utasította a hibrideket, akik teljesítették a parancsát. Az ős úgy vélte, hogy talán jobban meg kéne válogatnia a vérfarkasokat, akiket átváltoztat, mert egyre rosszabbakat talált. Nagyon jó példa volt erre Harry, akiről úgy vélte, ha még sokat kérdez, akkor könnyen szívtelenül vagy fejetlenül végezheti. Legalábbis, ha további értetlen kéréseket tesz fel. Klaus ugyanis azokat utálta a legjobban, akik óhatatlanul fecsegtek és még a legnyilvánvalóbb dolgot is megkérdezték tőle. Elvégre ő nem a tudakozó, hanem a vezetőjük. – Talán sokat kérek, ha normális hibrideket akarok magam köré, akik még megbízhatóak is és képesek helyesen elvégezni a feladatukat? – morogta mintegy saját magának továbbra is ingerülten. Aztán úgy döntött, hogy elmegy és addig is még Melody nem hívja őt megveszi a gyűrűiket. Elvégre, ha már összeházasodnak, akkor annak legyen meg a módja.

Caroline Forbes kedves lány volt és ezen az sem változtatott, hogy Katherine-nek hála vámpírrá vált. Továbbra is törődött a barátaival és minden igyekezetével azon volt, hogy a tőle telhető legjobban levegye róluk a terheket. Pont úgy, mint ahogy az édesanyjával kapcsolatban is tette. Sok mindent tett ezen kívül. Ő volt a pom-pom csapat kapitánya, az iskolaszervező bizottságának elnöke, valamint a Miss. Mystic Falls cím büszke birtokosa. Viszont számos teendője ellenére, mégis könnyedén be tudta osztani az idejét annak érdekében, hogy mindenre jusson elég ideje. Természetéhez tartozott, hogy nem szerette, ha kihasználták, vagy ha félrevezették, amit a legtöbb esetben észre vett. Így volt ez most is. Ugyanis legnagyobb sajnálatára észre kellett venni, hogy Elena Esther feltámadása óta nem olyan, mint volt. Persze továbbra is úgy olyan volt - legalábbis látszólag -, mint eddig, ám mégis alig észrevehetően más volt. A felszín alatt, mintha valami eddig ott lévő, mégis elnyomásban lévő érzés kezdett volna előtörni belőle. Ami már olyat mutatott, hogy ők nem elég jók neki. Persze soha nem voltunk neki elég jók, hanem inkább csak elviselt minket, gondolta a szőke hajú vámpírlány bánatosan. Aki néha úgy érezte, hogy Elena és Katherine nem is különböznek egymástól annyira. Caroline nem tudta volna szavakba foglalni mire is, gondol pontosan, de így érzett és igazán szomorúan érte őt a felismerés. Abban azonban biztos volt, hogy ezt el kell mondania a többieknek is. Azonban ennek ellenére nem tudta, hogyan is mondja, és ehhez kapcsolódóan tegye is ezt meg, tekintve, hogy látszólag ebből semmit sem vettek észre a többiek. Először ő maga is azt hitte, hogy a túlzott aggódás és idegeskedés az ősök jelenléte miatt ütközött ki rajta ennyire, hogy már olyanokat lát, amik egyáltalán nincsenek ott. Mégis amikor Bonnie-hoz tartva észrevette Elenát gyanakodni kezdett. Ez persze nem lett volna olyan furcsa, mert Mystic Falls olyasféle kis város volt, ahol úton-útfélen egymásba botlottak az emberek. Oda is akart menni a hasonmáshoz, hogy meg kérdezze, csatlakozik e hozzá boszorkány barátnőjükhöz tartó sétáján, de végül látva, hogy a lány már-már nagyon is gyanakodva körbepillant gyorsan elbújt és úgy lopakodott utána. Ilyenkor nagyon jól jöttek a vámpír reflexek, amik biztosították azt, hogy a hasonmás ne jöjjön rá arra, hogy követi őt. Tekintve, hogy a lány magatartása nagyon is furcsán gyanakvásra adott okot. Elena végül minden furcsasága ellenére betért a postára. Ez persze önmagában még nem lett volna különös, ha nincs a viselkedése, ami viszont nagyon is az volt. Caroline megállt az épülettel szemben és egy újságot kinyitva úgy tett, mint aki nagyon leköti magát, de közben erősen figyelte barátnőjét. Vagyis vámpír képességeit és látását használva tette ezt.

• Jó napot – köszöntötte Elena szokásos kedvességével a postán dolgozó hölgyet. Tudta, hogy nem időzheti itt sokáig, nehogy valamelyik ismerőse itt lássa őt. Mivel mostanában túl sokat kérdeztek tőle. Persze a Gilbert lány tisztában volt azzal, hogy a valóságból nem sejtenek semmit, és amíg nem jön el az ideje így is kell maradnia.
• Neked is drágám, miben lehetek a segítségedre? – érdeklődte a postás hölgy.
• Szeretném megkérdezni, hogy a következő postafiókra érkezett e valamilyen levél vagy bármilyen más küldemény a számomra – válaszolta a hasonmás. Caroline összeráncolta a szemöldökét ezt látva és hallva. Elenának mégis mióta van saját postafiókja? Olyan, ami nem a Gilbert házba érkezik?
• Sajnálom kedvesem nem érkezett semmi – rázta meg a fejét a postás hölgy, miután leellenőrizte a dolgot. – De ha szeretnéd, akkor a Gilbert házba küldök majd egy értesítés róla – tette hozzá kedvesen a hölgy.
• Ne! – kiáltotta Elena hevesen, valamint ezzel együtt mérgesen is. Nem, még a végén a túlzott aggódás miatt elolvasnák, és akkor olyat tudnának meg, ami nekem nagyon is hátrány lenne. – Úgy értem nem szükséges, később is benézek, majd csak egy meglepetést várok a barátaim számára, és nem akarom, hogy idő előtt megtudják – tette hozzá mosolyogva és örült neki, hogy egy ilyen ostoba indok megfelelt a hölgynek. A szőke vámpírlány szerint nagyon is kényszeres volt az a mosoly, annak, aki ismerte a hasonmást, legalábbis olyan szinten, mint ahogy Caroline. Ezután Elena elköszönt és végül távozott.

Caroline egy ideig még követte a lányt, aztán észrevette, hogy az betér a Gilbert házba ő pedig inkább visszafordult és heves léptekkel besétált a postára.

• Üdvözölöm – mosolygott rá az eladóra. – Tudja, az előbb láttam Elenát kisétálni innen és csak meg szeretném kérdezni, hogy megérkezett e már a csomag, amit várunk. Tudja, segítek neki a meglepetésben – jegyezte meg az eladónőhöz intézve a szavakat.
• Kedvesem, nem tudom, miről beszélsz lassan egy hónapja nem láttam Elenát – csóválta meg a fejét a hölgy.
• De hát az előbb… - kezdte Caroline értetlenül aztán rájött, hogy valaki megigézte a nőt, így aztán már ez alapján folytatta az érdeklődést. – És ha esetleg Elena bejönne valamilyen csomagért milyen címre postáznák neki?
• Természetesen a Gilbert házba, kivéve a különleges küldeményeket – válaszolta a hölgy láthatóan zavarban a végét.
• Különleges küldemény? – kapott a szón Caroline kíváncsian remélve, hogy megtudja mire is készül a hasonmás.
• Én… azt hiszem, de még nem jött neki csak egy levél – felelte a hölgy tétován és láthatóan zavarta valami.
• És ki nyitotta ezt a postafiókot? – próbálta igézéssel kiszedni a választ.
• Nem tudom – rázta meg a fejét a hölgy. Zsákutca, viszont ettől függetlenül még segíthet, gondolta a szőke vámpírlány.
• Rendben, ha Elena legközelebb jönne ide, akkor szeretném, ha felhívna engem. És legyen szíves beszerezni egy kis verbénát és tegyen minden reggel a kávéjába – igézte meg a hölgyet Caroline, ami szerencséjére sikerült. Nem is igazán értette, hogyan lehetett valaki annyira óvatlan, hogy ilyesmit nem köt ki. Caroline elmerengve folytatta az útját Bonnie-hoz.
• Caroline? Már vártalak – nyitott ajtót Bonnie mosolyogva, azonban szőke hajú barátnője arcát látva az arcára fagyott. – Ugye nincsen semmi baj? – kérdezte a boszorkány aggódva.
• Én… nem… csak elgondolkoztam azon, hogy vajon elmenjek e holnap vásárolni vagy sem – rázta meg a fejét Caroline és egy vidám mosolyt kényszeríttet az arcára. Az lesz a legjobb, ha egy ideig még egyedül figyelem Elenát és nem árulom el a többieknek az aggályaimat őt illetően, tekintve, hogy minden valószínűség szerint nem hallgatnának rám, gondolta leverten mivel kezdte sejteni, hogy régi nagyon is berögzült véleménye a lányról valóban igaz és nem csak ő képzelte oda mindig is. Valamint remélte, hogy sikerülni fog neki kiderítenie kitől is vár levelet vagy csomagot Elena és ki lehet az ismerőse, aki ennyire kezdő vagy ostoba vámpír, hogy még egy igézést sem tud megtenni rendesen. Nem tudhatta, hogy a postás hölgyet megigéző illető nem volt olyan óvatlan, mint ahogy azt ő feltételezte, és erősen hitte.

Melody Klaus távozás után szinte mániákusan kezdett el takarítani az egész lakásában. Leginkább azokban a helységekben, ahol az ős maga is megfordult.

• Nevetséges vagyok és ráadásnak hülye is – szidta magát és egy nehéz és mély sóhaj kíséretében a lány leülve az ágyára, közben ügyet sem vetett arra, hogy éppen a takarójáról szedte le a húzatott, mivel takarítós berögződése hirtelen ezekre is kiterjedt. Aztán kényelmesen hátra dőlt és a plafont szemlélve a gondolataiba merült. Továbbra sem értette azt, hogyan is feküdhetett le Klausszal, persze megbánni nem bánta meg a dolgot tekintve, hogy az együttléteik emlékébe teljesen beleremegett és ráadásnak a szája is kiszáradt tőlük. Az, hogy Klaus, az a Klaus volt, akiről barátai meséltek neki kissé zavaró volt. Főleg, hogy így már kezdte megérteni azt, hogy a szőke hajú férfinak miért is vannak hangulatingadozásai, mogorva megnyilvánulásai és ellentmondást nem tűrő parancsolgatási kedve. Tekintve, ha valaki egy ezer éves ősi vámpír-vérfarkas hibrid, akkor nagyon is van alkalma megszokni ezeket az idők folyamán. Ennek ellenére a lánynak még mindig fenntartásai voltak Klaus ezen megnyilvánulásaival kapcsolatban, amik őt túl sok olyan dologra emlékeztették, amikre egyáltalán nem szeretett volna. – De most milyen fenntartásokról is gondolkozok, ha soha többet nem látom? – kérdezte önmagától értetlenül. Belül persze nem tagadta, hogy találkozott volna még a férfival, annak olykor heves viselkedése ellenére is vagy talán pont azért. Mármint ismerte ezt a természetet, mivel ő maga is ilyen volt. Pont ez volt a legfőbb oka annak, hogy egyedül volt. Mert egyszerűen nem tudott, de nem is igazán akart beilleszkedni a többi ember közé. Nem akart olyanokat maga köré, akik csak felszínesen ismerik őt és csak látszat barátok. Mindössze olyan barátokat szeretett volna, akik vele vannak. Pont, mint az a kettő, akiket annak tart. Persze tudta, hogy most kissé eltávolodtak egymástól. Viszont mindkettőjük távollétének meg volt az oka, az egyiknél az, hogy egy halottal nem igazán könnyű társalogni, a másik pedig túlságosan is elfoglalt volt. Tekintve, hogy még mindig nem hívta őt vissza. Ami nála tényleg nem azt jelentette, hogy nem kíváncsi rá, hanem egyszerűen csak nem tud időt szakítani még arra sem, hogy megnézze a hangüzeneteit. A lány nem is haragudott ezért. Azonban ez csak arra emlékeztette őt, hogy mennyire egyedül is van tulajdonképpen. Amiről természetesen egyből eszébe jutott Klaus abszurd ajánlatta. – Még hogy legyek a felesége! – horkantotta bosszúsan, és hevesen felülve lerángatta a párnájáról is a huzatot. Aztán gyorsan a fürdőbe sietetett és bekapcsolta a mosást. Nem mintha ellene lett volna a házasság, de azért úgy vélte még nem akar férjhez menni. – Ráadásul pont Klaushoz?! Folyton parancsolgat, nekem meg csak ne parancsolgasson senki! – közben folytatta tovább a takarítást, amivel szinte az egész napja elment. Ezért aztán úgy vélte sikerült olyanná varázsolnia a lakását, mint amikor beköltözött. Sajnos pont ugyan olyanná ugyanis minden teljesen sivár volt. Melody – határozottan nem menekülve - dolgozni ment, ami a szokásostól eltérően nagyon is pocsék estébe torkollott. Bár annak örült, hogy csak páran voltak, aminek következtében és jó részben a hangulata miatt, hamar be is zárt. – Otthon édes otthon – mormolta, amikor belépett a házba viszont körülnézve nem látott mást csak egy teljesen kietlen szobát. Mintha nem a lakás teljesen lakatlan lenne. Ezt az ürességet érezte a szívében is. Ami egyre erősebben szorította őt belülről, és szinte fokról-fokra érezte azt, amint egyre jobban magába olvasztja. Ő pedig tehetetlenül szemlélte ezt nem tudva, hogy mit tegyen. Próbált célt keresni magának, de nem sikerült, mivel a látszat ellenére lassan érezte, hogy nem képes tovább így folytatni. Nem tudok megbirkózni vele, egyedül nem. Nem akarok egyedül lenni…

Ezért aztán egy egész estén áttartó gondolkodást következtében nehéz döntésre jutott. Elővette a telefonját és tárcsázott.

• Melody. Drágám, tudtam, hogy fel fogsz hívni – jelentette ki Klaus diadalmasan és a lány nem is értette, hogy miért érzi azt, hogy a szőke hajú férfival nem lesz majd egyedül.
• Igen, ez igazán remek, hogy tudtad. Szóval, hogyan is képzelted el ezt az esküvő dolgot? – kérdezte a lány beletörődően, de egyértelműen nem legyőzötten. – Bár ezt jobb lenne, ha személyesen beszélnénk meg – tette hozzá mivel attól függetlenül, hogy még nem került ilyen szituációba, úgy vélte azért mégis jobb szemtől szemben megbeszélni az ilyesmit. Na jó hasonló helyzetbe már került, de abban azért konkrétan ilyenbe még ne.
• Ez esetben megkérlek rá, hogy nyisd ki az ajtót és engedj be. Ugyanis itt állok a lakásod előtt – vigyorodott el a hibrid önelégülten. Melody nem számított arra, hogy a férfi máris itt lesz, de végül vállat vont. Ennyin tényleg nem szabad fennakadnom és hozzátette, hogy kérlek. Talán fejlődőképes. Ezután leültek a konyha asztalszékeire egymással szemben, mint jó tárgyalásra kész felek. Bár Klaus kész tényekkel kívánt előállni nem pedig olyanokkal, amik esetleg kérdést képeznének.
• Rendben, mint ahogy azt kérdeztem a telefonban is, hogy képzeled el ezt a egészet? – mutatott magára és Klausra a lány.
• Nos, mint ahogy neked korábban említettem. Befogadlak magamhoz, ami által nem lennél egyedül. Ugyanis házastársak leszünk, ami azért egy elég szoros köteléknek mondható. A fele vagyonom a tiéd lesz… - foglalta össze a dolog lényegét a hibrid.
• Nem érdekel a pénzed – húzta fel az orrát a lány sértetten.
• Értem, csak megemlítettem – húzta fel a szemöldökét Klaus. – Az ingatlanjaimba, amik a házasságunk után a tieid is lesznek, csak az léphet be akit te behívsz. Ezen, személyekről szeretném, ha azért megkérdeznél, viszont nekem lesznek kifejezett javaslataim is. Természetesen, mint ahogy azt korábban mondtam, nem hagyhatnál el engem. Soha. Azt hiszem ennyiről lenne szó. Van valami más kérdésed is? – fürkészte a lány arcát a hibrid érdeklődve. Továbbra is biztos volt abban, hogy Melody vele marad biztosítva ezzel az, hogy ne legyen egyedül egyikük sem.
• És mikorra gondoltad? – kérdezte a lány egyenesen Klaus zöld szemeibe nézve. Ugyanis az előbb kék szemei el-elkalandoztak a hibridről, mivel a gondolataiba merült, de úgy vélte, hogy a férfi tényleg nem verné át őt és hihet neki. Pont olyan, mint én. Ez azért csak számít valamit…
• Tekintve, hogy mindent megszerveztem én arra gondoltam, hogy még ma – válaszolta Klaus komolyan és nagyon is lényegretörően.
• Te… - szisszent fel a lány dühösen.
• Igen? – húzta fel a szemöldökét a hibrid szájába sarkában egy elégedett, ám mégis kíváncsi vigyorral.
• A ruhám? – kíváncsiskodott Melody mély levegőt véve, de közben nem tudta megállni, hogy ne csikorgassa a fogát. Úgy gondolta most nem vágja a férfi fejéhez, hogy mennyire sokat is gondol magáról, persze egy pillanatig eléggé csábító gondolat volt. Viszont, ő volt az, aki elfogadta ezt az egész házasság dolgot, amiről továbbra is úgy vélte, hogy korrekt megállapodás. Valamit valamiért. És később még visszatérhetnek rá…
• Természetesen te választhatod ki, pakolj össze aztán elmegyünk venni – ajánlotta Klaus. A lány bólintott és szinte negyed óra alatt minden ingóságát a nagy bőröndjébe pakolta. – Ez minden? – érdeklődte a hibrid a csomagra mutatva.
• Ez – bólintotta Melody és bár nem mutatta kicsit szomorú volt e miatt a tény miatt. Mármint nem azért, hogy ilyen kevés dolga van, hanem, hogy nincs sok olyan emléke, amit az emberek általában magukkal visznek.
• Akkor az ajánlatom elfogadható? – kérdezte Klaus és a kezét nyújtotta, mintegy leszögezve, hogy innentől fogva nincs visszaút.
• Elfogadható – fogadta el a hibrid felé nyújtotta kezét Melody és határozottan megszorította azt. Klaus pedig magához rántva ellentmondást nem tűrően megcsókolta a lányt aztán annak meglepődését észrevéve nevetve elvált tőle.
• Gondolom valahogy meg kéne pecsételnünk az esküvőn kívül is, és mivel most ruha próbára megyünk így ez maradt – kacsintotta a hibrid célzatosan és most egyáltalán nem úgy festett, mint egy mogorva alak.
• Bolond – vont össze a karjait a mellkasa előtt meglehetősen durcásan a lány.
• Emlékeztetnélek rá, hogy ez a bolond nemsokára a férjed lesz – jegyezte meg Klaus egy ismételt önelégülten diadalmas vigyor kíséretében, aztán a lány bőröndjét felkapva kinyitotta az ajtót. Melody még visszafordulva vetett egy pillantást a sivár lakásra, amit szinte egy évig az otthonának mondhatott. Mégse érezte azt, hogy hiányozni fog neki a hely. – Melody – nyújtotta a lány felé a szabad kezét az ős visszafordulva az ajtóból, aki semmit sem tétovázva fogadta el azt. Új kezdet és bárhogy is alakuljon végre nem leszek egyedül, gondolták mindketten miközben becsukódott mögöttük a bejárati ajtó.